Mellettünk egy idõsebb házaspár fekszik, a férfi nagyon beszédes, rögtön szóba elegyednek M-el. Azt mesélik, hogy õk esténként elmennek taxival (Ammópiban csak apartmanok vannak, de semmi más) valamelyik hegyi faluba vacsorázni, ott ki lehet fogni jó hagyományos konyhát is és olcsóbb is. Erre felbuzdulva este mi is nekivágunk. Elõtte még betanulom az útikönyvbõl a három közeli hegyi falu legjobb éttermeinek nevét. Most már eszesebbek vagyunk, mint nappal, felöltözünk rendesen, széldzsekit is húzunk. Áperiben csak egy hamburgeres van. Itt kell egy kis kitérõt tegyek. A három egymás mellett fekvõ hegyi falu (pár házat leszámítva) kacsalábon forgó villákból áll, ugyanis ezekben a falvakban azok a kárpátosziak építkeznek, akik életük nagy részét Amerikában töltötték és csak nyugdíjas éveikben, akkor is csak nyárra, térnek ide vissza. Szóval ezért a hamburger is. Voládában van egy nagyon szimpi hely, amit már fotóztam is, meg a könyv szerint is híres-neves. Oda megyünk. Mikor belépünk, minden szem ránk szegezõdik. A belsõ terem tele van, egy köralakban rendezett asztalsor körül nagy család és barátaik mulatnak. Velük van a feledhetetlen nyenyere (hegedû és lant közötti átmenet), az egyik csak hózza a notát és megadja az elsõ mondatot, majd az egész társaság utána énekeli (inkább szavalja, ordítja: Élá. Élá….blábláblá). a pincérlány kitessékel minket a hátsó teraszra, mely egy termékeny, mély völgy fölé nyúl ki. Ott aztán tép a szél rendesen. Az útikönyv valami nyúlból készült sztifádóval csalogatott ide. A lány hozza az étlapot és elkezdi sorolni, hogy mi nincs, mivel hogy az ünneplõ társaság már majdnem mindent megevett. Amúgy is csak hamburger, gírosz, szuvlaki, szték vannak a kínálatban. Hát paff vagyok, nem így képzeltem a romantikus, és tradicionális falusi vacsorát. Most már ciki elmenni, de mégis máshol akarunk enni, így illembõl rendelünk 1-1 kólát és utána tovább állunk. Kólázás közben jól össze is fagyok. Amúgy meg iszonyatos hangulata van a vadászjelenetekkel megfestett belsõ térben dajdajozó társaságnak. Szívem szerint bemennék, és odaülnék hozzájuk, hadd lehessek már részese egy „bazi nagy görög bulinak”. Mia jut eszembe és elmesélem M-nek, hogy micsoda szerencséjük volt Miáéknak tavaly Thásszoszon, amikor a háziak lehívták õket az ünnepi vacsorára. A mázlisták. Azon jár az eszem, hogy milyen rejtekbõl tudnám a bulit lekamerázni. M. meg már nem normálisnak titulál ezzel az állandó paparazzi mániámmal. Irány a következõ falu, Óthosz. A robogó lámpája annyit ér, mint éjszakában a csillagos ég – jobban mondva annyit sem, mert elõzõ amúgy is megadatik. Kb. 10-zel tudunk haladni, mert az útból semmit sem látunk, a gyenge lámpa derékmagasságba világít és nem pedig az útra. Óthoszon átrobogva, szemrevételezzük a három egymás mellett álló vendéglõ falitáblájait. Nem kétséges, nagy esti élet van bennük. Hamburger, bifsteki, giros, sandwich….brrrr…elég ebbõl. Nahát ennyit az igazi falusi tradicionális kosztról. Mire le érünk a hegyrõl, ráfagyok a motorra. Nem vagyunk mérgesek, hanem inkább viccesnek fogjuk fel az egész szituációt. Már fél tíz van és korog a gyomrunk, megállunk a strandsétány éttermeinél. Négy van egymás mellett, mindennek megnézzük a listáját, ott akarok enni, ahol adnak egy tisztességes sztifádót.
|
Nincs beírva úticél.
Merõ kíváncsiságból keresgéltem... 
