Azzal a gondolattal ébredek, hogy ma látni fogom az Alhambrát. Így már nem is olyan nyögvenyelős a felkelés, és hamar összekészülünk, amire annál is inkább szükség van, mert délelőtti jegyünk van, és a délelőttön belül is 10.30-ra kell a legfőbb látványossághoz, a Naszridák palotájához érnünk. A kocsiban felolvasást tartok az Alhambráról, de a másfél órás út sem elég ahhoz, hogy a végére érjek , igaz, minden számunkra ismeretlen szót és művészeti szakkifejezést megnézek hátul a szójegyzékben, úgyhogy mire elérjük Granadát, művészettörténeti ismereteink és szókincsünk nagymértékben gyarapodik olyan szavakkal mint pl. a csegely vagy a sztalaktit. A városban már leteszem a könyvet és inkább nézelődök. Tipikus nagyvárosi utcákon megyünk, hogy merre, arról fogalmam sincs, csak az előttünk lévő autót követjük, ők pedig Moha bácsi utasításait, aki az Alhambrához vezet minket. Moha bácsi ugyanis a GPS , aki azért kapta ezt a nevet, mert tényleg így hívják - a két választható hang közül a férfihangnak ez a neve. A mesékben jobban otthon lévő kisgyerekeseknek persze ez mond valamit, de később azért minket is felvilágosítanak, hogy mi is ez a nagy Moha bácsizás. Akárhogy is nevezzük, a GPS ilyen helyen áldás, legalábbis én mindig azt utálom a legjobban az utazásokban, amikor egy nagyvárosban kocsival próbálunk eljutni valahova (vagy parkolóhelyet keresünk…), és térképpel a kezünkben lavírozunk a forgalmas utakon, ahol egy pillanatra sem lehet megállni tájékozódni, viszont az összes utca, ahová térkép szerint be kéne mennünk, fordítva egyirányú vagy szimplán csak behajtani tilos… Nade most nincs ilyen gond, és nemsokára fel is tűnnek az <b>Alhambra</b> falai.
A parkolóban még nincsenek sokan, de a pénztáraknál már irdatlan hosszú sor áll. Szerencsére nekünk nem kell végigállni; mikor mutatjuk az internetes vásárlásról kinyomtatott mailt, előreküldenek az automatákhoz, ahol azzal a bankkártyával, amelyikkel megvettük, rögtön hozzá is tudunk jutni a jegyeinkhez. (Azt hiszem, a neten vett jegy talán egy euróval drágább, mint ott helyben, de a sorokat látva bőven megéri a pluszköltség, ráadásul állítólag egy napra csak limitált számú jegyet adnak ki, úgyhogy még az is előfordulhat, hogy elfogy…)
Pár perc múlva már bent is vagyunk, és mivel még bőven van idő 10.30-ig, kényelmes tempóban indulunk a Naszridák palotája felé először egy szépen nyírt bokrokkal szegélyezett út mentén, majd nemsokára megérkezünk a fürdőhöz (Bano de la Mezquita), aminek a tetején jellegzetes csillag alakú nyílások eresztik be a fényt és a levegőt.
Közvetlenül mellette áll az Iglesia de Santa María (Szűz Mária-templom), majd a Palacio de Carlos V (V. Károly palotája), és előtte pedig már látjuk is a sort, ami a Naszridák palotája előtt formálódik. Mutatjuk a jegyeinket, de mondják, hogy majd negyedóra múlva jöjjünk vissza, mert ez még az előző sor, így bemegyünk a Palacio de Carlos V kör alakú reneszánsz udvarára körülnézni.
Mikor kijövünk, már a 10.30-as sor kezd alakulni, így beállunk mi is. Szerencsére azért viszonylag gyors a menet, így a kétszeri jegyellenőrzés után nemsokára be is jutunk, és elkezdődik az álmélkodás.
Egymás után következnek a termek és az udvarok, egyik gyönyörűbb, mint a másik. Amiket az előbb olvastam fel a kocsiban, most mind itt van előttem kézzelfoghatóan. Nem is hagyom ki, hogy ne simítsam végig a csipkeszerű, muszlim feliratos falakat… A megelevenedett ezeregyéjszaka színfalai között járunk, és nem lehet betelni vele. Meseszerű minden, még a termek neveihez is sokszor egy-egy történet fűződik. (Bővebb leírásra itt sem térek ki, mert nagyon-nagyon hosszú lenne… ).
A tökéletességet csak az rontja el némiképp, hogy a leghíresebb Oroszlános udvarból éppen csak az oroszlánok hiányoznak, ugyanis restaurálják őket, ráadásul a munkálatok miatt a kutat is körbevették egy nagy ronda négyszögletes dobozzal, amik nem mutatnak valami jól a fotókon. (Egyébként sok mindent restaurálnak így télen, amikor nincs szezon, az oroszlákon kívül két terem is le volt zárva, de az Alhambrán kívül is sok helyen volt renoválás, pl. Córdobában a Mezquitánál stb.)
Kárpótlásul viszont kisüt a nap, és igazi tavaszias időben tudunk továbbmenni egy rövid kajaszünetet követően a Puerta del Vinón (Borkapu) át az Alcazaba felé. Itt az erődítményből leginkább csak romok maradtak,
de a dallamos hangzású Torre de la Veláról (A szél tornya) nagyon jó kilátás nyílik szerte a granadai síkságra és az Albaicínre, a fehérházas mór belvárosra, a másik oldalon pedig a háttérben a Sierra Nevada havas csúcsai látszanak.
Miután visszaérünk a Palacio de Carlos V épületéhez, kiderül, hogy az épületben található múzeum pár perc múlva bezár, így csak arra van időnk, hogy gyorsan megkeressük bent az Alhambrából való gazellás vázát, a gyűjtemény büszkeségét. Ezenkívül itt látjuk a szökőkút mellől hiányzó oroszlánok egyikét is kiállítva.
A múzeum után az Iglesia de Santa María következne, azonban ezt már teljesen zárva találjuk. Nem igazán értjük, hogyha az Alhambra este 6-ig nyitva van, akkor miért zárják már be kora délután a benne található múzeumot és templomot… Megpróbáljuk megérdeklődni a dolgot az egyik angolul egyáltalán nem beszélő jegyszedőtől, aki valami olyasmit mond, hogy más-más társulat „üzemelteti” az Alhambrát és a templomot, és az alhambrásoknak semmi ráhatásuk nincs a templom nyitvatartási idejére, az akkor nyit és zár, amikor csak akar. Elég fura ez a dolog, ráadásul ha már így van, akkor erre külön fel is hívhatnák az ember figyelmét, de mindegy…
Teszünk egy kis kitérőt a San Francisco-kolostor felé, ami most hotelként üzemel, majd elindulunk a Generalife néven számon tartott kert felé. Mint mindenhol, itt is leolvassák a jegyeken lévő vonalkódot, és ide is ki van írva, hogy csak egyszer lehet bemenni (nem mintha úgy éreznénk, hogy bárhová is még egyszer vissza szeretnénk menni, mert ekkora már elég fáradtak vagyunk, hiszen jócskán benne vagyunk a délutánban ). A nap egyre melegebben süt, annyira, hogy a kabátjainkat is levesszük. A kert igazi báját valószínűleg inkább nyáron mutogatja, de azért most is kellemeset lehet sétálni.
Kifelé menet külön tábla van kitéve az egyik lépcső kőkorlátjában futó XVI. századi vízvezeték mellé. Hát igen, a kertekben és az épületekben is mindenhol fontos szerepet játszik a víz és a különböző szökőkutak, amikhez gondoskodni kellett a víz elvezetéséről.
Az Alhambra után már kissé elcsigázottan és éhesen átautózunk a katedrális közelébe, ahol először is keresünk egy helyet, ahol ehetünk. Úgy gondoljuk, hogy itt az ideje kipróbálni egy igazi spanyol paellát. A pincér szerint kétemberes adagokról van szó, így ketten-ketten kérünk egyet, a mienk T.-vel amolyan tenger gyümölcsei-zöldséges mix, van benne kagyló, rák, hal és zöldségek. Ja, és rizses változatot kérünk. Merthogy azt nem is tudtam eddig, hogy van olyan paella is, amiben nem rizs, hanem spagetti van, de mindenhol láttunk ilyeneket is. Egy-egy serpenyőben hozzák az adagokat, ami mint kiderül, mégsem kétemberes, mert kettőnknek pont annyira elég, hogy ne legyünk tőle éhesek, de jóllakni azért nem lehet tőle.
Viszont az üldögélés már önmagában is jólesik, úgyhogy mégis frissebben indulunk tovább evés után a <b>katedrális</b> felé, amelynek története a már ismert „tipikus” sztori: egy korábbi mecsetet lerombolva építtették fel a katolikus királyok, hogy ezzel is demonstrálják a keresztény győzelmét az iszlám felett. A gótikus stílusban kezdett, de aztán mégis reneszánsszá épített templom belső tere ennek megfelelően a hatalmasság érzetét kelti.
A katedrálishoz csatlakozik a <b>Capilla Real (Királyi Kápolna) </b>, ahol a katolikus királyok szimbolómok sokaságával körbevett síremléke áll. A kápolnában figyelmet érdemel a Spanyolország legszebbjének tartott reja, ami a hajót az apszistól elválasztó kovácsoltvas rács.
Miután mára alaposan kiműveltük magunkat, sétálunk egy kicsit az esti Granadában. Mindenhol nagyon szép karácsonyi díszkivilágítás van és nagyon sokan vannak az utcákon. (Karácsonyi kivilágítás egyébként mindenhol volt, amerre jártunk, nemcsak a nagyvárosokban, hanem a kis falvakban is, és mindenhol kivétel nélkül nagyon szép és ízléses volt, látszott, hogy különös gondot fordítanak rá.)
Séta közben bemegyünk egy nagyáruházba is, ahol a szendvicsalapanyagok mellett veszünk málagai bort, azaz inkább sherryt , és egy turron nevű spanyol édességet is. Ezek után felmerül, hogy elmenjünk-e még az Albaicín felé, a Mirador San Nicolashoz (Szent Miklós-kilátó), ahonnan állítólag nagyon szép a kilátás az Alhambrára napközben és este is, de elcsigázott kis csapatunknak ehhez már nincs túl sok kedve, főleg, hogy az útikönyv azt írja, hogy este sötétben nem nagyon ajánlatos azon a környéken kószálni. Így inkább a délutáni könnyű ebédet kipótolandó keresünk egy étkezőhelyet, amiről később kiderül, hogy a legrosszabb választás az egy hét alatt. A katedrálistól nem messze van, tehát turistákkal bőven ellátott helyen, de a spanyolon kívül itt sem hajlandóak más nyelven nemhogy megszólalni, érteni sem. De még azt sem, hogy „orange juice”, úgyhogy azt is spanyolul kell elmondani vagy mutogatni… Még jó, hogy az étlap háromnyelvű, de az is furcsa, hogy a pincérnő még a saját étlapjukon megmutatva sem akarja felismerni az ételeket… Az árak nem valami barátságosak, de a kiírt napi menü már elfogyott, úgyhogy az étlapról rendelünk. (Azt, hogy a napi menü elfogyott, persze nem kis művészet kideríteni, sőt, egyáltalán azt sem tudjuk, hogy hogyan magyarázzuk el, hogy azt szeretnénk. Végül T. egyszerűen kézenfogja a pincérnőt, és kihúzza az ajtó elé, ahol bőszen mutogat a táblán lévő kiírásra. A nemleges fejrázást pedig már megértjük… ) A kajákat olyan sorrendben kapjuk meg, ahogy épp elkészülnek, láthatóan eszükbe sem jut, hogy egyszerre hozzák ki mindannyiunknak (mondjuk ez általában máshol is így volt), úgyhogy mire az első már végzett az adagjával, az utolsó még meg sem kapta. Mindezek tetejébe még az ételek sem valami finomak. T. valamilyen levest kér, amit pár nappal később csicseriborsó-levesként azonosítok be (mert máshol is látok olyat), de teljesen ízetlen, mintha a sót nem is ismernék. Utána valamilyen húst eszik, amit a pincérnő ajánl. Fogalmunk sincs, hogy mi az, mikor kihozza, akkor kiderül, hogy egy alig megsütött bifsztek. Én egy tapas-tállal próbálkozom megint, ami itt abból áll, hogy csupasz kenyérszeleteken vagy három szelet szalámi vagy két szelet sajt van. Hááát… legalább éhesek nem vagyunk, mire végzünk, de a gasztronómiai élmény ezúttal elmarad. Igaz, a többiek nagyobb szerencsével jártak, mert állítólag a rák és a csokikrém, amit ők kértek, az teljesen rendben volt.
A hazaút már késő éjjelbe torkollik, alig várjunk, hogy megérkezzünk, ráadásul most tovább is tart az autózás, mint reggel, kb. két óra alatt érünk haza. Azért lefekvés előtt mégis beszélgetünk egy kicsit és megkóstoljuk a málagai hírességet és a turront is. A bor – vagy inkább sherry – nagyon édes és nagyon finom, legalábbis szerintem. Már kezdem is sajnálni, hogy csak egy üveggel vettünk. A turron ehető, de nem nagyon jön be, engem a halvára emlékeztet, de van belőle többfajta is, puhább, lisztszerűen szétomló változat, meg kemény, ránézésre törökméz állagú alig törhető fajta is. Mindenesetre marad másnapra is belőle…
2. nap: Ronda, Grazalema, Zahara de la Sierra (250 km)
A tegnap megbeszéltek szerint mindenki korán kezd készülődni. Belenézek még egyszer az útikönyvbe, hogy milyen sorrendben érdemes felkeresni a megnéznivalókat a nyitvatartások alapján, és hirtelen megáll bennem az ütő: a sevillai Alcázar hétfőn zárva van! (Márpedig ma hétfő van.) Hogy lehet, hogy ez elkerülte a figyelmemet? Sőt mi több, tegnap még magabiztosan jelentettem ki, hogy nem emlékszem semmi lényegesre, ami hétfőn zárva tart… Fellapozom gyorsan a Synergikont, ahol rögtön megértem, hogy mi volt a félreértés oka, ezt írtam ugyanis: „Ny: k-szo: 9.30-17.00 h, v és ünnepnap: 9.30-13.30 h”. Na igen… az az első h betű egy gyors átolvasáskor simán tűnhet hétfőnek, pedig csak az órát akarja jelenteni... (Többet nem fogom ilyen hülyén írni… ) Ezek után kirohanok a könyvvel a kezemben a többiekhez közölni a „jó hírt”, de szerencsére nem veszik zokon, hogy – ezek szerint – potyára keltünk olyan korán, és különösebb megrázkódtatás nélkül megbeszéljük, hogy akkor ma inkább <b>Ronda</b> lesz az úticél. Viszont így már ráérősebben készülődünk. Megreggelizünk, szendvicseket, teát és kávét csinálunk, meg pakolunk a karácsonyi sütimaradékokból is (főleg beigliből nincs hiány ). (A többi napon is így teszünk, idő- és pénztakarékossági okokból is. Mivel így télen amúgyis rövidebbek a nappalok, az időnek mindig szűkében vagyunk; a nagyobb látványosságok közelében pedig sokszor csak amolyan turistalehúzós drága éttermeket lehet találni, ahol még a kaja sem túl jó, ilyen helyeken meg kár az időt tölteni és a pénzt költeni.)
Indulás után egy órával már kanyargós szerpentinutakon járunk a hegyek között. Rondához közeledve sokáig nincsen semmilyen település, csak a megtett kilométerekből látom, hogy lassan már meg kell érkeznünk. Aztán egyszercsak felbukkannak a házak a hegyek között, és megörülök, hogy mindjárt ott leszünk, és kiszállhatunk ebben a mindenki által egyöntetűen dicsért városkában, amelynek az igazi különlegessége a fekvése: egy nagy szakadék, az El Tajo szeli ketté, amelynek mindkét oldalán házak sorakoznak a meredek sziklafalak legszélére építve. (Itt a szakadékra néző szálláshelyek képviselnek olyan értéket, mint máshol a tengerparti kilátással bírók.) Persze a kocsiból még nem igazán látszik a szakadék, bárhogy is nyújtogatom a nyakam.
A központba beérve először parkolóhelyet próbálunk találni. Követjük a táblát, ami parkolót jelez, az út végül egy térbe torkollik. Itt hiába nézegetek körül, nem látok semmit, amit parkolóra emlékeztetne, aztán látom, hogy a másik kocsi (amiben a többiek ülnek, ők mentek mindig elől, mi meg utánuk) elindul lefelé egy szűk WC-lejáratszerűségen. Azért követjük őket, és kiderül, hogy ez tulajdonképpen a parkoló bejárata, még ha a kocsi mellett jobbra és balra is csupán 10-10 centi marad a faltól…
Letesszük a kocsikat, majd feljövünk a szép kis térre, ami a Plaza del Socorro nevet viseli, és találomra elindulunk a belvárosias utcák között. Már autóval befelé jövet is jó volt végigjönni a városon, mert kintebb is ilyen óvárosias hangulatú volt minden, mintha csak ilyen házakból állna az egész település.
Pár utcácska után egy szép kilátást ígérő táblát követve rögtön el is jutunk a szakadék széléhez egy teraszosan épített parkba. Tényleg szép a ki- és a lelátás a sziklák közé. Jól látszik innen a Puente Nuevo (Új híd), ami a legtöbb fényképen szerepel.
Régi épületek között megyünk a majdnem néptelen utcákon, közben fel-felismerve a könyvek által leírt nevezetesebb épületeket.
Először rögtön a Palacio del Marqués de Salvatierre tűnik fel, amit nem nehéz beazonosítani a kapu felett lévő azték vagy inka nyelvnyújtogatós és ágyékeltakarós szobrokról – a művészeti könyv azt írja, hogy a család a mexikói Salvatierra városából származtatja a nemesi rangját, innen a név és a nem jellemző díszítés.
Ezután rögtön a mór király palotájához érünk (Casa del Rey Moro). Az egyik kapu felett máig is látható a ház régi gazdájának jellegzetes mázas csempékkel (azulejo) kirakott portréja. Bemenni ugyan nem lehet, de – 365 lépcsőfokon - le lehet ereszkedni a La Mina nevű, sziklából fakadó forráshoz, ami a régi időkben a város vízellátását biztosította. Ezt mi most kihagyjuk, mert a másik oldalról úgyis le lehetett látni , inkább továbbsétálunk és -gyönyörködünk.
Sok nyitva lévő kaput látunk, ezek mögé bekukkantva mindig valamilyen szépséges azulejókkal kirakott kapualj, lépcsőház vagy pad tűnik fel a szintén annyira jellegzetes és gyönyörűséges kovácsoltvas lámpákkal, ablakrácsokkal.
Tartunk egy kávé/forró csoki/süti (kinek mi ) –szünetet egy kis kávézóban, ahová a tulajdonos nagy hanggal invitál minket befelé. Bár a helyiség majdnem üres, mégis felállít az egyik asztaltól egy öreg mamát, és máshová ülteti át, hogy összetolhasson nekünk két-három asztalt. Hiába mondjuk, hogy nem kell, jó lesz nekünk akármelyik másik asztal is, csak nem hallgat ránk, a mami meg persze morog a bajsza alatt, amin végülis nem csodálkozunk…
A kis közjáték után elsétálunk az Iglesia de Santa María La Mayor (Nagy Szűz Mária-templom) felé. Kívülről elég szokatlan ez a templom, mert az épületen végig erkélysor húzódik, ha nem lenne a torony, akkor lakóháznak vagy hotelnek gondolhatná az ember. A könyv szerint a magasrangúak régen innen nézték az előtte lévő téren zajló játékokat és versenyeket.
Ez a templom is egy korábbi mór nagymecset romjaira épült, amiről a bejáratnál lévő mihrab (Mekka felé tájolt, gazdag díszítésű imafülke) tanúskodik. A jegy mellé mindenki kap egy audioguide-ot és egy térképet is, amelyek alapján részletesen lehet informálódni a belső látnivalókról. Kis csoportunk szétoszlik, mindenki nézelődik. Én először elkezdem hallgatni az elejétől a tudnivalókat, de hamar stratégiát váltok, és a nekem legjobban tetsző dolgokhoz (pl. a csodálatosan faragott fa kórusülések) megyek oda, és ott hallgatom meg azokat a részeket, amelyekre kíváncsi vagyok.
A templom után folytatjuk a házak közötti bandukolást. Nem hiszem, hogy be lehet telni ezzel az igazi mediterrán hangulattal, ami még a telet is feledteti velünk. (Bár ma már szerencsére nem esik, de azért nagy meleg sincsen – mármint itteni viszonyokhoz képest. Az otthoni időjáráshoz képest maga a kánaán a tíz-tizenvalahány fok. )
Ezernyi apró részlet gyönyörködteti a szemet, ablakok, ajtók, erkélyek, kapuk.
Elérünk a Plaza María Auxiliadorára, ami egy olyan tér, ahonnan fantasztikus a kilátás a városra, a szakadék szélére és a körülötte elterülő síkságra. Nézelődés és fotózás után elindulunk a Puente Nuevo felé, hogy azon a hídon át menjünk vissza a szakadék másik oldalára. A hídon persze csak lassan érünk át, mert mindkét oldalon jó sokat nézelődünk lefelé a szakadékba, szemügyre vesszük a két oldalára épült házakat, hoteleket, teraszos éttermeket. Sok helyen jó nagy lámpák vannak felszerelve a szakadék két oldalára, éjszaka kivilágítva biztos nagyon hatásos lehet az összkép.
A túloldalra érve a híres rondai bikaviadal aréna, a Plaza de Toros felé indulunk. Szinte csak pár lépés, és már ott is vagyunk, előtte harcias bikaszobor és egy kis tér, ahol egy rövid kajaszünettel megcsappantjuk szendvicskészleteinket.
Ezután bemegyünk az arénába, ahol a legérdekesebb dolog maga a toszkán oszlopos nézőtérrel körbevett porond, ami sokmindenkit rögtön ugyanarra a bohóckodásra ihlet: bikaviadalt játszani piros kabáttal, de ha nincs, akkor akármilyen színűvel.
Kifelé jövet szerencsénk van, a lovardában éppen gyakorlatoztatnak egy pár csodaszép fehér lovat, be lehet menni nézni őket, és érdemes is, mert nagyon látványos, ahogy váltogatják a különböző fajta lépéseket. Végezetül megnézzük a múzeumot, amelyben a bikaviadal történetét mutatják be, ruhákat, művészeti alkotásokat stb. Ez egyébként az egyik legősibb aréna egész Spanyolországban, ahol a legendás bikaviador Romero-dinasztia alakította ki a bikaviadalok szabályait és a klasszikus, egyszerű rondai iskolát. E dinasztia megalapítója volt az első matador, aki nem lóháton, hanem gyalogosan és csak a vörös kendővel - amit muletának hívnak – állt szemben a bikával, és csak a bika támadását kivárva ölt. (A rondaival szemben a másik bikaviadal-irányzat a sevillai, amelyre az egyszerűséggel szemben inkább a látványosság a jellemző. Ezt írja a művészeti könyv: „Ennek az iskolának a viadorai kevesebbet törődnek bátorságuk bizonyításával, viszont ismerik a drámai fellépés fortélyait, és nagy jelentőséget tulajdonítanak a különleges hatásoknak.”) A múzeum után még egyszer visszamegyünk az arénába, és megint egy Lorca-versrészlet jut eszembe, az, amelyik egy torreádor halálát idézi fel; így kezdődik és aztán végtelenül ugyanígy ismétlődik: „Délután öt órakor.” (Hagyományosan vasárnap délután öt órakor kezdődik a bikaviadal szertartása.) Életemben most először gondolok arra, hogy talán, talán mégis megnéznék egy bikaviadalt – de nem, inkább mégsem, azt hiszem, hogy nem nekem való lenne, és egyetértek a könyvvel, amikor ezt írja: „… csak az alapvető szabályok, a tradíció ismerői érthetik és értékelhetik igazán, ami vasárnaponként történik az arénában”.
Visszaindulunk a kocsikhoz, de közben még beülünk egy cukrászdába, ahol hatan hatféle süteményt veszünk, és végül mindenki megkóstolja mindenkiét. Közben rájövünk, hogy eléggé eltelt az idő, úgyhogy szedelőzködnünk kell, ha még a mára betervezett két közeli faluba is el szeretnénk jutni világosban, mert igaz, hogy közel vannak, de kanyargós hegyi szerpentinek visznek odáig.
Először <b>Grazalema</b> felé indulunk el és kb. félóra autózás után egy igazi fehérházas kis andalúz faluban szállunk ki a kocsiból. Élmény itt sétálni, itt is vannak bőven szemet gyönyörködtető apró részletek, a „szokásos”, de megunhatatlan kovácsoltvas erkélyek, virágok a kis utcákban. A háttérben pedig a hegyek csúcsai belevesznek a felhőkbe. A házaktól feljebb nagyon szép kilátás nyílik környékre és kis település házaira.
Nemsokára továbbindulunk a következő faluba. Utunk a hegyek között vezet, már-már kísérteties, ahogy a gomolygó ködben autózunk több, mint 1300 m-es magasságban. A Puerto de los Palomas (Galamb-hágó) 1357 m-t jelző táblájánál kiszállunk körülnézni, itt nem látszik más, csak a hegyes táj, mármint az a része, amit a felhők és a köd látni enged. Továbbindulva hamarosan felbukkan egy völgyben a zaharai víztározó (legalábbis valahol azt olvastam, hogy víztározó, de elég szabálytalan alakja miatt inkább tónak tűnik), ami nagyon szép látvány a napsütötte ikercsúcsos hegypárral a hátterében, lefelé ereszkedve végig lehet gyönyörködni benne.
Alig negyedóra alatt megérkezünk <b>Zahara de la Sierra</b> falucskába, ahol a meghökkentően meredek és persze nem túl széles utcákon csak nagyon óvatosan tudunk lefelé kanyarogni az autókkal. De végre meg tudunk állni valahol, és gyalogosan folytatjuk tovább utunkat. A másik faluhoz hasonlóan hangulatos és gyönyörű település, de mégis másak a macskaköves utcák, a narancsfákkal teli főtér egy kis templommal. Fentebbről itt talán még szebb a kilátás a falura, a tóra, a tájra, ráadásul a fejünk felett egy várrom magasodik, ahová idő (és energia… ) hiányában nem megyünk már fel, mert elég sokat kellene mászni hozzá.
Inkább lassan visszabandukolunk a kocsikhoz és elindulunk hazafelé. Hamar leszáll a sötét, bár még így is szerencsénk van, hogy itt később sötétedik, mint otthon (kb. 6 órakor kezdődik, fél 7-kor még lehet látni, de este 7-re már teljesen sötét éjszaka lesz). Az út nagy részét mégis sötétben tesszük meg, de ami ennél sokkal rosszabb, hogy óriási ködben. Egész nap nem volt ilyen sűrű köd, mint amilyenben most megyünk, az előttünk lévő autó hátsó lámpáit is alig tudjuk kivenni, pedig szorosan követjük őket. A tempó is lelassul persze ilyen körülmények között. Néhány gyorsabb szakaszon, ahol jobban látni, több autót is beérünk, és kis sor alakul ki, ahol az első diktálja az ütemet, amelyiknek csöppet sem lehet könnyű a vaksötétben szinte tapogatózva haladnia a kiszámíthatatlanul kanyargó úton. (Ilyen körülmények között teljesen ledöbbenek, amikor hátulról hirtelen felbukkan egy kocsi, és kicsit sem lassítva kielőzi az egész sort. Mindezt olyan ködben, ahol kb. egy méteres a látótávolság, tehát totál nem látni, hogy jön-e szembe valaki vagy sem, meg azt sem, hogy egyáltalán merre kanyarodik az út a következő méter után… )
Végül azért csak megérkezünk a lenti, tengerparti útra, ahonnan már gyorsan hazaérünk. A tegnapi büfés helyen állunk meg megint enni, úgyhogy ma van alkalmunk mindent megkóstolni, amit esetleg tegnap nem sikerült, illetve most már tudjuk, hogy kinek mi az, ami ízlik, tehát biztosra lehet menni a válogatásnál. (A választék ugyanaz minden nap, így elég hamar kiismeri magát az ember.) Vacsora után visszamegyünk a szállásra, és a gyönyörű, de fárasztó nap végén igyekszünk viszonylag hamar ágybakerülni, mert másnap újra koránkelés lesz, és ezúttal biztosan oda is megyünk, ahová tervezzük, mert az Alhambrába előrevásárolt jegyünk van.
Másnap reggel felhős, esős időre ébredünk. A teraszról most már jól látszik a tenger, ami ezúttal az égbolttal együtt téliesen szürke a nyári kék helyett. Ez mondjuk nem ér minket nagy meglepetésként, néztük még otthon a várható időjárást, sajnos pont ezt jósolták. Azért reménykedünk, hogy párszáz km-rel arrébb és kicsit később talán javul a helyzet és elindulunk <b>Córdoba</b> irányába. A kocsiban már tűkön ülök, mormolom magamban a Lorca-verset, és alig várom, hogy megérkezzünk. Ez két óra múlva következik be, és akkor már látjuk, hogy az időjárásra vonatkozó reményeink hiú ábrándok maradnak, és beletörődünk, hogy kapucniban-esernyőkkel fogjuk a városkát meghódítani. De én akkor már nem bánom ezt sem, csak ujjongok magamban hogy végre elkezdődik az utazás legjobb része, a lényege, és látni fogjuk azt, amire már hónapok-hetek óta készülök-készülünk.
A <b>Puente Romano (Római Híd) </b> körül sikerül parkolóhelyet találnunk. Kiszállva a kocsiból a nagy szürkeségben rögtön felvidítanak minket a naranccsal teli fák. Eléggé el nem ítélhető módon egy narancsot rögtön le is vadászunk , majd utána elindulunk a híd innenső végében álló <b>Torre de la Calahorra</b> felé. A XIV. században egy mór erőd romjaira épült a miniváracska, amelyben az (úti)könyvek szerint a granadai mecset és az Alhambra makettje is megtalálható. Mindenesetre mi most nem megyünk be, hanem elindulunk a római időkben épült hídon át a Guadalquivir folyó felett. A híd közepén Córdoba védőszentjének, Rafael arkangyalnak a szobra áll; a hídról lefelé nézve pedig a parton lévő arab malmok romjait és egy vízimalom helyreállított kerekét is látni. Maga a folyó amúgy eléggé sekélyke (legalábbis itt a híd körül), sűrűn vannak benne szigetpadok, és jónéhány gázló- és egyéb madár is lakik itt, elnézegetjük őket egy darabig.
A túloldalon először mégsem arra vesszük az irányt, hanem a zsidónegyed felé, ugyanis a Synergikonban az áll, hogy azok közül, amiket meg szeretnénk nézni, legelőször a <b>zsinagóga</b> zár be.
Ezt egyébként egy turistainformációs bódét éppen belakatoló hölgy is megerősíti, úgyhogy sietős léptekkel elindulunk a jelzett irányba. Próbáljuk minél rövidebb úton elérni a zsinagógát, ami nem is olyan egyszerű a kis utcácskák labirintusában. Esőben rohanni, térképezni, nézni és fényképezni egyszerre nehéz, mégha meg is oszlanak a feladatok hatunk között. A végén egy helyitől kérünk útbaigazítást, és aztán csak megtaláljuk azt a zsinagógát. Picike helyiség, előtte még kisebb patióval. Itt látunk először mudéjar stukkódíszítést, azaz azokat a csodálatos, aprólékos, csipkeszerűen díszített falakat, amelyekhez hasonlóakat később még bőven látni fogunk – na de akkor is ez az első, és mint ilyet, jól megnézegetjük.
A zsinagóga után végre igazi sétára váltunk a <b>zsidónegyed</b>ben, most már van idő ráérősebben nézelődni. Igazi fehérházas, kovácsoltvas erkélyes, macskaköves, szűk, kanyargó utcácskás belvárosban vagyunk, beleshetünk a növényekkel teli patiókba, nagyon hangulatos, pont ilyesmiről álmodoztam, úgyhogy szemeim isszák a látványt.
Némi bóklászás után elindulunk a következő nemsokára bezáró látványosság felé, ez pedig az <b>Alcázar de los Reyes Cristianos (Katolikus királyok várkastélya) </b>. Ahogy a neve is sugallja, itt volt a Katolikus Királyok és az inkvizícó székhelye, szerencsére ez utóbbira semmi sem utal, viszont a kert az nagyon szép még most, télen is – gondolom, hogy nyáron, napsütésben még elbűvölőbb lehet.
A kert végében Kolombusz tesz jelentést a királyi párnak szobor formájában, az odavezető úton pedig az itt lakott mindenféle királyok bújkálnak a nagy bokrok között. A végefelé van egy-két üres talapzat is, olyan, mintha végül mégsem lakott volna itt annyi király, mint amennyire eredetileg számítottak. Mindenesetre van, akiket megihletnek a szobrok és az üres talapzatok, és a bokrok között lévő alacsonyabb kövekre felállva megindul a további király(nők) fotózása.
Az épület belseje nem különösebben látványos, szép viszont a mozaikos terem, ahol néhány nagyméretű római mozaik található a második és a harmadik századból.
<img src="https://www.haspokweb.extra.hu/andalucia2008/andalucia2008_017.jpg" align="center" border="1" hspace="30" vspace="15">
A várból kijövet már mindenki éhes, így körülnézünk, hogy mit is ehetnénk. Megkóstolnánk néhány fajta tapast, ha már itt vagyunk; ki is van írva mindenhol, de a helyiségek annyira picik és annyira tele vannak, hogy teljesen esélytelen, hogy hatan beférjünk a nekünk legjobban tetsző helyekre, úgyhogy végül választunk egy olyat, ahol hátul van még pár szabad szék. (El nem tudom képzelni, hogy mi lehet itt jó időben, nyáron, főszezonban!) A leggazdaságosabb ajánlat az ötféle tapast tartalmazó tál, úgyhogy mindenki olyat kér. Mondjuk nem mi válogathatjuk össze, hogy melyik legyen az az ötféle tapas, de amit kézzel-lábbal felsorolnak, az rendben lévőnek tűnik. Pár perc múlva hozzák is a tálakat, egy-egy öt részre osztott tányéron vannak kis adagok a következőkből: valamilyen kolbászdarabkák, tenger gyümölcsei saláta, hússaláta, vese és valamilyen krumplisaláta. Kenyeret is hoznak hozzá, és teljesen jóllakunk vele, bár azért nem egy díjnyertes kaja.
Evés után továbbsétálunk, benézünk néhány bőrholmit áruló boltba (van belőlük itt is és később máshol is sok) is, majd elindulunk a <b>Mezquita (Nagymecset) </b> felé.
Így utólag azt mondhatom, hogy tipikusan egy kaptafára épült Andalúziában az összes nagy nevezetesség , mivel mindenhol van egy régi romokra épült mór építmény, amelynek (legalább az egyik) bejárata mindenhol a Puerta del Perdón (Megbocsátás kapuja), mindenhol van egy Patio de los Naranjos (Narancsudvar) a rituális tisztálkodásra szolgáló szökőkúttal a közepén, majd következik a mecset, amelyet később félig vagy egészében leromboltak a katolikus királyok vagy utódaik, és a helyébe építettek egy katedrálist, ezzel demonstrálva a kereszténység diadalát az iszlám felett. Ezek a katedrálisok egyébként gyönyörűek, de látva és elképzelve, hogy mit tettek tönkre a felépítésük miatt, mégis keserű szájízt hagynak az emberben – arról nem is beszélve, hogy itt nem érvényesülnek úgy, mintha valahol külön, magukban állnának.
<img src="https://www.haspokweb.extra.hu/andalucia2008/andalucia2008_021.jpg" align="center" border="1" hspace="30" vspace="15">
<img src="https://www.haspokweb.extra.hu/andalucia2008/andalucia2008_022.jpg" align="center" border="1" hspace="30" vspace="15">
(Ennél bővebben nem térek ki a Mezquita – és később a többi nevezetesség – leírására sem, mert csak a Synergikonban majd öt oldal kivonatot sikerült összeollóznom róla... Aki szereti a művészettörténetet és érdeklik a történelmi összefüggések, valamint az, hogy mi is az pontosan, amit lát, annak nagyon tudom ajánlani az Andalúziáról szóló Művészeti lexikont - pontos adatok a könyvről az utolsó fejezetben -, amit én is olvastam az út előtt/közben/után.)
Kétszer is körbejárjuk a vörös-fehér boltíves, félhomályos oszloperdőt, annyi a látnivaló, hogy hirtelen be sem tudja fogadni az ember. Még otthon úgy gondoltam, hogy majd sétálgatás és bámészkodás közben mindig elolvasom, hogy mit ír a könyv az egyes részletekről, de most mégsem így történik, egyrészt mert nincs annyi szabad kezem, másrészt elég sötét is van, harmadrészt nincs türelmem hozzá, mert inkább nézni szeretnék, negyedrészt pedig ahogy meglátom a dolgokat, úgy idéződnek fel bennem a leírtak, a könyvre már nincs is szükség.
Nem tudom, mennyi idő múlva érünk ki újra a narancsfákkal teli udvarra, de rövid tanakodás után úgy dönt a társaság, hogy további séta helyett inkább induljunk hazafelé, úgyhogy visszabandukolunk a kocsikhoz a hídon át.
A visszafele út mintha hosszabb lenne, legalábbis vagy jó húsz perccel tovább tart, mint reggel odafelé, de azért csak megérkezünk Calahondába, ahol a többiek reggel már kinéztek egy büférendszerben működő éttermet, azaz ahol fix összegért lehet a svédasztalról válogatni. Ez a mai vacsi színhelye, ahol mindenki alaposan degeszre tömi magát. Az előző napi jó emlékek folytán rástartolunk a sárgadinnye-sonka kombinációra, de muszáj megkóstolni a salátákat, a lazacot, a rákot, és a gyümölcstálon lévő görögdinnyének, mézédes szőlőnek és ananásznak sem lehet ellenállni. Evés után hazagurulunk és még beszélgetünk egy kicsit. Közben felbontjuk a reggel zsákmányolt narancsot is, de borzasztó savanyú, nagyjából olyan, mintha citromot enne az ember, egyáltalán nem finom. Nem sokkal később elmegyünk aludni, mert másnap koránkelés lesz, mivel úticélunk az innen elég messze eső Sevilla.
Évek óta ugyanazzal a baráti társasággal szilveszterezünk, idén sincs ez másképp. Ami viszont más, az a helyszín: eddig mindig valamelyik magyarországi településen töltöttük az év utolsó napjait, most viszont kihasználva a két ünnep közötti szabadnapok szerencsés eloszlását, úgy döntöttünk, hogy ezúttal külföldre utazunk. A helyszín kiválasztásánál három szempont játszott döntő szerepet: melegebb legyen, mint itthon , az odautazás ne kerüljön csillagászati összegekbe, és legyen ott olyan szállás, amelyet az egyik pár üdülési jogával igénybe tudunk venni. Ezeknek a paramétereknek a mentén végül Spanyolország, azon belül is Malaga környéke kezdett körvonalazódni. A konkrét szállás kiválasztásával egyidőben lefoglaltuk a repülőjegyet és elintéztük az autóbérlést is, így ezután már csak várni kellett, hogy eljöjjön az indulás napja. A hátralévő időben persze igyekeztem minél több infót gyűjteni és összeállítottam egy képes útikönyvfélét, amely a későbbi nagy köremailezések során a megtisztelő Synergikon becenevet nyerte el. (Utalván a szerkesztője hozzáadott értékére, amely a megfelelő részletek összekomponálásából származó szinergiából fakad. )
A karácsony ilyen körülmények között meglehetős izgalomban telik és lázas csomagolásba torkollik. Másnap reggel pedig irány a repülőtér, ahol a többiek már várnak ránk. Sztrájkos idők vannak, de szerencsére az ünnepek alatt még ebben is szünet van, így a majdnem teljesen üres reptéren simán és villámgyorsan átesünk a szokásos dolgokon, és pár óra múlva máris leszállunk Madridban. Itt néhány útbaigazításra szükség van, hogy megtaláljuk az autókölcsönzőnk pultját, de aztán problémamentesen összejön a dolog (annak ellenére, hogy van olyan reptéri dolgozó, aki állítása szerint még sosem hallotta ennek a kölcsönzőnek a nevét – pedig nem lehet annyira kicsi és jelentéktelen, ha az egyik nagy nemzetközi céggel áll szerződésben, merhogy mi azon keresztül béreltünk valójában). Két kocsit kértünk, mindkettő helyett eggyel nagyobb kategóriát ajánlanak fel ugyanazon az áron, amit persze ellenvetés nélkül elfogadunk. Mint utána kiderül, valószínűleg olyan nagyon amúgysem válogathattunk volna, mert a rend és az udvarias kiszolgálás kedvéért ugyan megkérdezik, hogy automata vagy manuális váltósat kérünk-e, de amikor inkább manuálisat szeretnénk, akkor közlik, hogy hát az pedig nincs… Mivel ilyen nyomós észérvekkel meggyőzhetőek vagyunk, áttesszük a voksot az automatára.
A papírok lebonyolítása után kétautós minikonvojunk elindul délre a Costa del Sol felé. Jó hatórásra saccoljuk az utat, ezt két rövidke megállással majdnem percre pontosan tartjuk is. Calahondába érve a sötét estében már csak a szálláshelyet kellene megtalálnunk, ami némi tévelygés után azért összejön. Bejelentkezés után felcipeljük a cuccokat és körülnézünk a szálláson. Megszemléljük a két extra nagy erkélyt is, bár a sötétben nem igazán lehet látni a tengert, csak sejteni, hogy ott van.
<img src="https://www.haspokweb.extra.hu/andalucia2008/andalucia2008_001.jpg" align="left" border="1" hspace="30" vspace="15">
Mivel már mindenki jó éhes, lemegyünk vacsorázni a szállás földszintjén üzemelő étterembe. Majdnem mindannyian a három fogásból álló „turistamenüt” kérjük, aminek a három fogását négy-négy fajta ételből lehet kiválasztani. Előételként elsöprő győzelmet arat a mézédes sárgadinnye-serrano sonka kombináció - hogy mindjárt valami spanyol specialitással kezdjünk, ami ráadásul még nagyon finom is. A tortilla álnévre hallgató burgonyás omlett már annyira nem jön be, de a második fogás mindenkinél korrekt (kétféle halból és kétféle húsból lehet lehet választani). Iszunk hozzá egy-egy pohár kellemes helyi bort is. A végén a desszert nem nagy szám, de azért elfogy az is, és jóllakottan lépcsőzünk vissza a szobáinkba., ahol én még nem állom meg, hogy ne olvassak bele a García Lorca-kötetbe, amit magammal hoztam, és végül úgy alszom el, hogy a fülemben cseng: „Córdoba. Álmom távola.”…
Nincs beírva úticél.
, igaz, minden számunkra ismeretlen szót és művészeti szakkifejezést megnézek hátul a szójegyzékben, úgyhogy mire elérjük Granadát, művészettörténeti ismereteink és szókincsünk nagymértékben gyarapodik olyan szavakkal mint pl. a csegely vagy a sztalaktit. 
Nade most nincs ilyen gond, és nemsokára fel is tűnnek az <b>Alhambra</b> falai.
Andalúzia