A szecesszióba könnyű belehabarodni, szerintem ez minden minimális szépérzékkel rendelkező embernek sikerül , a gótika katedrálisban az igazi, viszont én a reneszánszt is nagyra értékelem. A barokk viszont távol áll tőlem...
Látom, Eszti nagyon gyorsan rátaláltál a beszámolóra, amit pár órája ajánlottam neked Rögtön rádismertem!
A Mayes könyvnek voltak nagyon jó részei is, de Andalúzia címszó alatt száz oldalon át csak Lorcát isteníteni - én nem ezt vártam a könyvtől. De azóta már (pár rész kihagyásával) kiolvastam!
nagyon tetszett a beszámolód és a képeid, mi szeptemberre tervezzük Andalúziát, nem lenne gond, ha megadnám a mail címemet, és kérnélek, hogy írj egyet, amire tudok válaszolni ?mert nem tudom, a tiedet hol találhatnám. akkor kérdeznék 1-2 dolgot privátban.
Én is szecesszió-bolond vagyok (főleg Gaudi és Hundertwasser), azután pedig a gótika jön. Ilyen igazi mór épületet még a valóságban nemigen láttam, vagyis csak Velecében egy kicsit mórosat, de ilyen igazit nem!!!
Én is odavagyok a szép épületekért. Eddig azt hittem, hogy a szecesszió az, amiért rajongok, de azt hiszem, az Alhambra és a sevillai Alcazar mindent visz. Már ha lehet ezeket egyáltalán így rangsorolni... (Irtó nagy off, de a gondolat folytatása: remélem, egyszer láthatom a Tadzs Mahalt is, és beépülhet ebbe a "rangsorba". )
És legalább ennyire szeretem a tereket is, a Plaza de Espana pedig nagyon ott van... gyönyörű.
A könyvről írok priviben.
Igen, ezek a "csipkefalak" őrjítenek meg engem is a leginkább!!! Amúgy is a növényvilág után az építészet érdekel legjobban a nyaraláson.
A narancsokról olvastam előtte, hogy vacak ízűek, de azért muszáj volt megkóstolni, csak hogy tudjam, milyen.
A verseket általában és Lorcát pedig különösen szeretem, így pár gondolat erejéig elő kellett hogy jöjjön ott és akkor. A könyvet, amiről írtál, nem ismerem, de most felkeltetted az érdeklődésemet. Főleg, ha "lorcázásról" van szó benne.
Az első napokban hidegebb volt az átlagos ottani időjárásnál, ez kb. 10 fokot jelent. A legvastagabb télikabátokat itthon hagytuk, és nem is volt rá szükség, de azért egy vékonyabb kabát elkelt. Az utolsó napokban lett jobb idő, akkor már nem nagyon kellett kabát. Főleg a január elseje volt jó, akkor ahogy írtam is, volt olyan, hogy 25 fok volt.
Az Alhambra és egész Andalúzia varázslatos volt. Ha visszagondolok rá, mindig csak a szépség jut róla eszembe, a híres csipkefalak, a finom kovácsoltvas erkélyek, az azulejók, a patiók, a sok növény, a narancsfák, és a fehér házak... (Na meg Lorca. )
Most is nagyon szépen írsz!
Csodálatosak a mozaikok az utcai padokon (illetve udvarokban) és a sok narancsfa a nagy szürkeségben igazán különsképpen hat. Mi is láttunk ilyeneket a Garda-tónál és megkóstoltuk, mint ti, és szintén ehetetlen keserű volt. Azt hallottam később róluk, hogy ezek csak utcai díszítésre szolgáló „dísznarancsok” és nem étkezési célra valók, ezért olyan rosszak. Nagy hangulatot teremtenek a virágcserepek is. Magával ragadnak a képek. Pár napja olvastam csak Frances Mayes: Egy év a világban c. könyvének ezt az anadalúziai részét. Amikor elkezded a „lorcázást” kicsit megijedtem, hogy te is az egész beszámolódban csak erről írsz, de azért ismerlek már annyira, hogy nem.
Azt hiszem, hogy az Alhambrat egyszer nekem is muszáj látnom!!! Csodálatos építmény és csodás az a víztükrös képed róla!!!!
És milyen volt a hőmérséklet?
A sevillai rész van még hátra, azt később olvasom el
<i>Ár</i>: ? (a nem klubtagoknak szóló árakat nem kérdeztük meg).
<i>Elhelyezkedés:</i> a tengerparttól kb. 1 km-re a domboldalban.
<i>Leírás:</i> többhelyiséges apartman, nappali 6 személyes étkezőasztallal, remek konyharésszel, 2 hálóval, 2 fürdőszobával és 2 hatalmas erkéllyel, amelyekről a környékre és a messzebb lévő tengerre nyílik kilátás. A kertben néhány pálmafa között egy fűtött és egy hideg vizes medence is van. Fejenként egy kis és egy nagy törülközőt adnak, az egy hét alatt egyszer, hét közben volt takarítás, törülköző- és ágyneműcsere.
<i>Értékelés:</i> igazán jó apartman, mindennel meg voltunk elégedve – választanám még egyszer.
<u><b>II. Autó</b></u>
<u>Autóbérlés:</u>
https://www.easycar.com
7 napra Citroën C4 (dízel, automata váltóval) 176,28 EUR, azaz 25 EUR/nap, Citroën C5 (benzines, manuális váltóval) 206,3 EUR, azaz 29 EUR/nap teljeskörű biztosítással, reptéren átvéve és reptéren otthagyva. (Valójában ezeknél eggyel kisebb kategóriájú kocsikat foglaltunk a fenti árakon, de amikor odaértünk, akkor ezeket kaptuk.) A kocsibérlés teljes összegét előre, a foglaláskor kell kifizetni a neten. A kocsik átvételekor 100 EUR depositot lefoglaltak a bankkártyáról, amit a kocsi leadásakor visszakaptunk. (Mivel teljeskörű biztosításunk volt, baj esetén a 100 EUR-t ill. az önrészt, ami amúgy 750 EUR lett volna az easycar megtérítette volna.) (8 napon volt autónk, de a bérlési idő a repülőindulások időpontja miatt csak 7 napot tett ki.)
<u>Megtett út:</u> 8 nap alatt 3131 km, napi átlag: 391 km.
<u>Üzemanyag:</u> benzin átlagosan 0,82 EUR/liter, dízel átlagosan 0,84 EUR/liter. 8 nap alatt a C4-esbe 148 EUR-ért (napi átlag: 19 EUR), a C5-ösbe 213 EUR-ért (napi átlag: 27 EUR) tankoltunk.
<u>Parkolás:</u> a nagyobb városokban itt sem könnyű parkolóhelyet találni, főleg nem ingyeneset. A parkolásért a következők szerint fizettünk autónként: Ronda 6,4 EUR, Granada 11,75 + 7,5 EUR, Málaga 11,75 EUR, Sevilla 10,4 EUR.
<u><b>III. Étkezés</b></u>
8 nap alatt összesen 2 főre, napi egy éttermi melegkajával és szupermarketes bevásárlásokkal (reggeli, szendvicsalapanyag stb.) kiegészítve összesen: 334 EUR
Napi átlag: 42 EUR
Jellemző éttermi árak: tapas: 1,5-2,5 EUR, főételek: 7-12 EUR, üdítők: 1,5-2,5 EUR.
<u><b>IV. Nyitvatartások, jegyárak</b></u>
<i>(A jegyárak egy főre értendőek, a nyitvatartások pedig a téli időszakra vonatkoznak.)</i>
<u>Córdoba:</u>
Zsinagóga: nyitva: k-szo: 9.30-14.00 és 15.30-17.30, v: 9.30-13.30; jegy nem volt.
Alcázar de los Reyes Cristianos: nyitva: k-szo: 10.00-14.00 és 16.30-18.30, v és ünnepnap: 9.30-14.30; jegy: 4 EUR.
Mezquita (Nagymecset): nyitva: h-szo: 10.00-17.30, v: 14.00-18.30; jegy: 8 EUR.
<u>Ronda:</u>
Casa del Rey Moro (A mór király palotája): nyitva: 10.00-19.00; jegy: 4 EUR.
Plaza de Toros: nyitva: 10.00-18.00; jegy: 6 EUR.
Iglesia de Santa María La Mayor: nyitva: 10.00-18.00; jegy: 4 EUR.
Utolsó napunk már csak a hazautazásról szól. Emellett még az is fájó benne, hogy minden eddiginél korábban kelünk, hogy biztosan időben megérkezzünk Madridba. Ráadásul jó sokáig sötét van, még reggel 8-kor is úgy érezzük, hogy az éjszakában megyünk, csak ezután kezd el világosodni. Végül jó időt futunk, hamar megérkezünk a repülőtérhez, ahol leadjuk az autókat. Meg sem nézik, csak megkérdezik, hogy történt-e valami baja. Nem, mondjuk, és már mehetünk is. Felváltva ücsörgünk és sétálunk a reptéren, mivel hamar kiértünk, elég sokat kell várni. (De inkább ez, minthogy lekéssük véletlenül.) Ráadásul beszállás után is jó sokáig váratnak még minket, merthogy állítólag a spanyol reptéren is sztrájkolnak (bár ebből addig semmit sem vettünk észre), így majdnem kétórás késéssel tudunk csak elindulni. Közben bőven van időm az elmúlt hét legszebb perceit felidézni, és már titkon arra gondolok, hogy a jó vastag spanyol útikönyv Andalúzián kívüli részeit sem fogom olvasatlanul hagyni…
Koránkelés után hamarosan útnak is indulunk, mert <b>Sevilla</b> háromórányi autózásra van tőlünk. Nem kevés, de annyira szerettem volna legalább egy kicsit látni a városból, hogy képtelen voltam kihúzni az útitervből. A kocsiban megint felolvasást tartok, úgyhogy mire megérkezünk a városba, minden tudnivaló friss a fejemben. Már csak a parkolóhelykeresés van hátra, néhány kört teszünk, mire sikerül becélozni egy földalatti parkolót. Pár lépésre van innen a <b>Plaza de Toros</b>, ami a rondai mellett szintén a legrégebbi bikaviadal arénák közé tartozik, ámde jóval nagyobb annál.
Ide most nem megyünk be, megelégszünk a rondai aréna emlékével, inkább sétálunk tovább a katedrális felé a szemerkélő esőben. Megérkezvén egy nyitott oldalajtón tudunk bemenni, de alighogy elkezdünk nézelődni, elkezdik lefelé kapcsolni a lámpákat és nemsokára kiterelnek minket. Most ért véget ugyanis az istentisztelet (ezért is lehetett csak így, belépő nélkül bejönni), a turisták számára kb. félóra múlva nyitják ki a kapukat.
A nyitásig beülünk a szembenlévő sarkon lévő kávézóba egy-egy szendvicsre vagy sütire, és utána beállunk – most már a főkapunál – a <b>Catedral de Santa María</b> előtt alakuló sorba.
Hamar bejutunk a világ legnagyobb gótikus templomába, amely egyébként nagyságát tekintve az összes templom között is az előkelő harmadik helyen áll, csupán a római Szent Péter-bazilika és a londoni Szent Pál-katedrális méretesebb nála. Története a már ismert forgatókönyv szerint alakult: egy mór mecsetet romboltak le a felépítéséhez. Ami a mecsetből megmaradt, az csak a mostani templomtorony, a Giralda, amely eredetileg minaret volt; valamint itt is megmaradt a Patio de los Naranjos (Narancsudvar), ahol szintén megtalálható a muszlim rituális tisztálkodás céljára szolgált márvány szökőkút ill. az északi oldalon itt is egy mudéjar stílusú Puerta del Perdón (Megbocsátás kapuja) nevet viselő kapu áll. Hatalmas és gyönyörű katedrális, ami később reneszánsz és barokk bővítéseket is kapott. Ilyen reneszánszba hajló pl. a szép legyező- és csillagboltozat, amit az eredeti kupola összeomlása után építettek.
A különböző fafajtákból faragott és berakásokkal díszített kórusülés mellett nem lehet szó nélkül elmenni, csakúgy, mint a Capilla Mayor hatalmas főoltárfala előtt sem. (A sevillaiak úgy látszik, mindenből a legnagyobbat akarták megépíteni, ez a majdnem száz évig készülő oltár a legnagyobb az egész országban.) Itt látható Kolombusz Kristóf síremléke is, bár az vitatott, hogy maradványai valóban itt vannak-e. A kiírás szerint mindenesetre igen. A Sacristía Mayor bejáratának boltívét templomtól szokatlan módon korabeli ételek „szobrai” díszítik, ezt egyébként valószínűleg észre sem vennénk, ha az egyik útikönyv nem említené.
Utolsó momentumként felmegyünk a Giraldába, ahonnan jó a kilátás a városra. Érdekes, hogy itt nem szűk lépcsőkön kell felfelé menni, hanem eleve „akadálymentesített” a feljutás, ugyanis úgy építették meg, hogy lóval is fel lehessen jönni.
Itt jobbra fordulva az egyik házon gyönyörű kovácsoltvas erkélyeket látok (sok házon vannak persze, de ez nekem különösen tetszik), hihetetlen, hogy milyen finom díszítésű kacskaringós csodákat tudnák készíteni egy ilyen barátságtalan anyagból.
Ez a palota sok dologban hasonlít az Alhambrához, ami nem csoda, mert granadai mesterembereket hívtak az építéséhez és iszlám épületek maradványait használták fel. (Ez még egy olyan nevezetesség, aminek a bővebb leírását szokásomtól eltérően elbliccelem, mert túl hosszú lenne.) Itt is számos udvar és terem követi egymást, amelyek közül a legszebbek a Patio de las Doncellas (Hajadonok udvara) és a Salón de Embajadores (Nagykövetek terme). Az Alhambrából már ismert csipkecsodák itt is elbűvölnek; látszik, hogy ugyanazon mesteremberek munkájáról van szó.
Szájtátva bolyongunk a gyönyörű falak között, majd kimegyünk a kertekbe. Pálmafák és narancsfák, sőt, az egyik oldalon egy sűrűn beültetett narancsliget, közben mázas csempével kirakott padok – érdemes itt sétálgatni. A kert végében a Pabellón de Carlos V (V. Károly pavilonja) áll, egy kis négyszögletes épület, ami Izabellával való házasságkötése alkalmából készült és szintén szép csempékkel van díszítve.
Útba ejtjük még a <b>Palacio de San Telmo</b> gazdag díszítésű barokk kapuját, amely nevét a felső árkád alatt álló Pedro Telmóról, egy dominikánus barátról kapta, akit a sevillai tengerészek tisztelnek azért, mert lecsendesítette a háborgó tengereket;
valamint az <b>Antigua Fábrica de Tabacost (Régi dohánygyár) </b>, amely ma egyetemként működik, régen viszont itt göngyöltek a dohánylevelekből szivart az asszonyok (itt játszódik a Carmen nyitójelenete is).
„A 18. század elejéig a dohányt félhosszú szárú pipában volt divat szívni. Az 1700-as évek első évtizede táján azonban egyfajta dohánytekercs került Amerikából Európába. Mivel hasonlított a kabócára (spanyolul: el cigarra), el cigarro néven kezdték emlegetni, és hamar népszerűvé vált. A gyártási folyamat közben elhullott dohánylevél törmeléket a gyárban dolgozó asszonyok papírba göngyölték és cigarettaként füstölték el.”- írja a könyv.
Végül megérkezünk utolsó úticélunkhoz, ami az általam már nagyon várt <b>Plaza de Espana</b>. Kis csapatunk már igen fáradt, de ezt az egyet még megnézzük. Valószínűleg nem vagyok nagyon népszerű emiatt , mert érzékelem, hogy már mindenkinek igencsak elege van a mászkálásból, de már a képek alapján is beleszerettem ebbe a gyönyörűséges térbe, amely egyébként az 1929-30-as Ibér-amerikai Kiállításra épült.
Amitől nekem annyira tetszik, az a nagy tér és a sok színes azulejo, amit az építéshez használtak. Nagyon szépek az így épült kis hidacskák és körben a spanyol tartományokat bemutató kis építmények, amelyek két oldalán kis polcok állnak, amikben valaha a tartományokból való könyvek sorakoztak.
Sajnos alighogy megérkezünk, elered az eső, és most nemcsak szemerkél, hanem inkább záporszerűen esik, úgyhogy be is szaladunk a Palacio Espanol árkádjai alá. Bosszús vagyok, hogy pont most kezdett rá az eső, de szerencsére nézelődni innen is lehet. Nemsokára alábbhagy a zivatar, és továbbindulunk, most már egy éttermet keresve, mert már eléggé éhesek és fáradtak is vagyunk. Közben eláll az eső és kisüt a nap, mi pedig nemsokára megérkezünk utolsó paellánk elfogyasztásának színhelyére. Ez inkább amolyan büfé jellegű hely, és itt is körülményes egy kicsit amíg megértetjük, hogy mit szeretnék, de végül mindenki kap enni. Mi T.-vel megkóstolunk a rizses mellett egy tésztás paellát is, csakhogy tudjuk, hogy milyen. (Nem volt annyira jó. )
Evés után visszabaktatunk az autókhoz. Kicsit szomorúan gondolok arra, hogy haza kell menni, és sajnálom, hogy nincs több időnk Sevillára, mert amit láttam belőle, az nagyon tetszett. „Legalább lesz miért visszajönni” vagy „majd legközelebb” – mondhatnám, amit annyi utazó szokott ilyenkor mondani, de még annyi helyen nem voltam a világban, hogy nem tartom valószínűnek, hogy még egyszer visszatérjek ide.
Nem tudom, hogy a szőlő hatása-e vagy sem, de az új év első napján verőfényes napsütésre, igazi jó időre ébredünk. Annyira szép idő van, hogy lent a kertben egy sportos illető beleveti magát a medencébe.
Ha nem lenne mára is sűrű programunk, akkor lehet, hogy követnénk a példáját, de így inkább elindulunk <b>Gibraltár</b> felé. Kb. egy óra múlva meg is érkezünk. Kicsit félek, hogy kell-e útlevél vagy sem, mert mintha a neten azt olvastam volna, hogy igen, T.-nek pedig nincs… De kár volt ezen előre aggódni, mert tökéletesen megteszi a személyi is, a határnál csak ránknéznek és mehetünk is tovább. A másik dolog, amit előzetesen olvastam, meg az útikönyv is ugyanezt írja, hogy a kocsit ésszerű a határon kívül letenni, és gyalog bemenni, mert autóval sokat kell várni a bejutásra. Hát mi ennek pont az ellenkezőjét tapasztaljuk - bár valószínű, hogy ez a január 1-jei időpont miatt van – simán, mindenféle várakozás nélkül behajtunk, és azért időtakarékosság szempontjából jó, hogy nem kell végiggyalogolnunk azt az utat, amit most autóval tudunk megtenni. A gibraltári sziklára felvivő felvonó aljánál lévő parkolóban állunk meg, és aztán elég aggodalmasan szemléljük a csúcsot, ugyanis teljes ködbe rejti magát ez a fránya hegy… Nem sok értelme lenne így felmenni, mert biztos, hogy nem lehetne látni semmit… Egyelőre nem is megyünk fel, hanem besétálunk az <b>Alameda Botanic Gardenbe (Alameda botanikus kert) </b>, ami szintén ott van a parkoló mellett. Először nem sok kedvem van bokrokat nézni, de amikor látom, hogy milyen különleges növények vannak itt, akkor már tetszik a dolog. Az egyik hangulatos kis részen, ahová egy kis hídról lehet lelátni, Gibraltár jelképe, egy vár és egy kulcs van kirakva a földön. Szép a kert még most is, gondolom, nyáron ez is még szebb lehet – igazán kár lett volna kihagyni!
Mikor kijövünk, akkor úgy látjuk, hogy mintha egy kicsit csökkent volna a köd ott fent… vagy csak úgy szeretnénk látni…? Mindenesetre a felvonó amúgysem működik, az év első napjának tiszteletére szünnapot tartanak… Tipródunk egy kicsit, hogy mit tegyünk, amikor megjelenik egy igazolványos fickó, aki elmondja, hogy ő szakképzett helyi idegenvezető, és ha összejön egy nyolcfős csoport, akkor a kisbuszával felvisz minket (meg persze le is hoz ), és ezért mindössze a felvonójegy áránál 1,5 euróval kellene többet fizetnünk fejenként… Ez mind szép és jó, de ettől még továbbra is köd van, ami miatt félünk attól, hogy úgysem látnánk semmit. De emberünk szószerint azt mondja, hogy garantálja, hogy remek kilátás vár minket odafent, úgyhogy végül arra gondolva, hogy úgyis csak egyszer vagyunk itt az életben, úgy döntünk, hogy mi bizony felmegyünk, lesz, ami lesz.
A döntésünknek szerintem nagyon örül a sofőrünkön kívül az a spanyol pár is, amelyikkel együtt pont meg is vagyunk nyolcan, mert így rögtön indulhatunk is. Először félúton állunk meg, ahol egy emlékmű jelöli Herkules egyik oszlopát. „Az ókori történetírók szerint ez volt az egyik Herkules két oszlopa közül, amelyekkel a görög hős megjelölte az ismert világ határát (a másik oszlop a 25 km-rel délebbre, Marokkó tengerpartján magasodó Músza hegy volt).” – írja a könyv. Idegenvezetőnk egyébként derekasan magyaráz Gibraltárról, teszi ezt, mint igazi gibraltári, felváltva angolul és spanyolul. Kis szünet után feljebb megyünk, majd megállunk egy helyen, ahol az elhíresült gibraltári majmok néhány családja él. Óvatosan szállunk ki, mivel emberünk figyelmeztet minket, hogy a majmok hajlamosak ráugrálni az emberekre, de nem szabad hadonászni feléjük, és kézzel megpróbálni elhessegetni őket, mert azért mégis vadállatok és harapnak. Ő maga elővesz egy esernyőt, mint mondja, attól félnek az állatok. Aranyosak egyébként a makik, vannak egészen pici kölykök is, és egyáltalán nem tartanak tőlünk. Viszont valóban felugrálnak mindenre, a kocsi tetejére, a visszapillantóra, a szélvédőre és végül csak kap egyikünk a nyakába is egyet. Szerencsére hidegvérrel tűri, amíg mindenki lefotózza az eseményt, a harcias esernyő csak utána hessegeti arrébb a majmot. Majmozás után gyorsan beszállunk a kocsiba, vigyázva, hogy be ne ugorjon mellénk egy-egy potyautas is. De még induláskor is dobognak a tetőn, egy végigszalad a szélvédőn, majd pár méter gyorsulás után döntenek úgy, hogy elég volt, és jobbra-balra leugrálnak a kisbuszról.
Ezután már csak a szikla tetejénél állunk meg, ahonnan le lehet látni a repülőtérre, azon túl Spanyolországra és persze a tengerre. Sofőrünk bőszen magyaráz mindenfélét, megmutat pl. egy-egy újonnan épült nagy házat lent a tengerparton, amelyekben állítólag méregdrágán árulják a lakásokat. Azt, hogy mitől olyan drágák, és főleg, hogy ki veszi meg őket, nem nagyon értem, mert igaz, hogy vízre néznek, de nem valami jólfésült tengerpartra, hanem a teherkikötőre. Mindeközben itt is előkerül néhány majom, akik cseppnyi félelem nélkül egyensúlyoznak, ülnek, fekszenek a semmi felett lebegő korláton.
Azonkívül, hogy kilátunk, sok mindent itt most nem tudunk csinálni, ugyanis január 1-jére való tekintettel minden, amit megnézhetnénk itt fent, zárva van, így nemsokára indulunk is vissza. Amikor leérünk a házak közé, teszünk egy kis kerülőt a városban, így látunk egy kicsit ebből is.
Visszaérve a parkolóba elbúcsúzunk idegenvezetőnktől, és elindulunk dél felé, a sziget csücske irányába. Egy alagút után megállunk a <b>Parson’s Lodge-nál</b>, ami egy stratégiailag fontos helyen lévő erőd, de minket inkább a tengerpart érdekel. Lemegyünk egy kicsit a vízhez, majd továbbindulunk az <b>Europa Point (Európa Pont) </b> felé, ahol a tábla szerint a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán találkozik, ezenkívül újra utalnak Herkules oszlopára is. Itt az Európa Pontnál már nincs semmi, csak a végtelen tenger, egy világítótorony, és egy Ibrahim-al-Ibrahim nevet viselő mecset, amely egy szaúd-arábiai király ajándéka volt azért, hogy az itt élő muszlim közösséget szolgálja. Mire idérünk, a nyár tetőfokára hág, így január elsején egy szál pólóban és kb. 25 fokban élvezzük a napsütést.
Nemsokára elindulunk vissza Spanyolországba, a határon átkelés most annyival kevésbé zökkenőmentes, hogy félreállítanak minket, benéznek a csomagtartóba meg a hátizsákomba, de aztán még egy utolsó pillantás a sziklára, és már mehetünk is tovább.
Még nem hazafelé megyünk, hanem tovább nyugat felé, <b>Tarifa</b> irányába. Ez a városka a szép tengerpartjával keltette fel az érdeklődésemet, valamint azzal, hogy azt írták róla, hogy még a legnagyobb turistaszezonban is nyugalmas hely. Sajnos, mire odaérünk, már lóg az eső lába, szürke felhőkkel teli az ég, így végül a városi sétából nem lesz semmi, de a vízhez lemegyünk azért, és ez a nap legjobb döntése, ugyanis ez tengerpart a javából! Össze sem lehet hasonlítani azzal, ami a costa del soli szállásunknál van. Igaz, itt fürdeni nem nagyon lehet még nyáron sem, mert az állandó szél miatt hatalmas hullámok vannak - viszont tele van a víz szörfösökkel.
Még ilyen rossz időben is gyönyörű zöldeskék színű a tenger – helyesebben az óceán. Merthogy van itt egy vízbenyúló út a végén egy kis szigettel (ami amúgy katonai terület, tehát nem lehet átmenni, csak a híd végéig), és az út két oldalán van egy-egy tábla, amely azt mutatja, hogy az egyik oldalunkon a Földközi-tenger, a másik oldalunkon pedig az Atlanti-óceán van. A gibraltáriak ezzel biztos nem értenek egyet, de én részemről a tarifaiaknak adok igazat, mert ha megnézem a térképet, akkor azon bizony úgy látszik, hogy Tarifánál kezdődik az óceán. De a lényeg, hogy bárkinek is van igaza, most már egészen biztos, hogy ez a darab víz és tőle nyugatra az összes többi is itt már az óceán.
<img src="https://www.haspokweb.extra.hu/andalucia2008/andalucia2008_114.jpg" align="center" border="1" hspace="30" vspace="15">
Kis csapatunkból ketten úgy gondoljuk, hogy méltó újévi esemény lenne, ha legalább egy lábáztatás erejéig megmártóznánk a nagy vízben, úgyhogy lekapjuk a cipőinket, feltűrjük a nadrágszárakat és begyalogolunk egy pár lépést. Na nem sokat, mert amikor jön egy nagyobb hullám, így is menekülni kell. A part nagyon szép tiszta finomhomokos egyébként, egyáltalán semmi nincs a tiszta vízben, még csak kagylótörmeléket sem látunk sehol a földön. Mivel a víz persze jéghideg, nemsokára lefagynak a lábaink és inkább visszavesszük a cipőinket és kimegyünk a híd végébe. Nézelődünk egy kicsit ott is, imádom az ilyen hangosan zúgó, sziklákhoz csapódó, nagy hullámos tengert. Sajnos pár perc múlva elered az eső, aminek először annyira nem örülök, de aztán halványan derengeni kezd a felhők mögül a napsugár, és már keresem is a szivárványt – és van!
Nagyon megörülök neki, pedig először észre sem veszem, hogy teljes szivárvány, ragyogó félkör végig az égbolton, ami először kicsit bizonytalanul, majd egyre erősebben látszik! Stílszerűen az egyik fele a tenger oldalán, a másik pedig az óceán térfelén ér véget. Gyönyörű.
Ezek után már nem is bánom annyira, hogy az eső elmosta a városi sétát. Hazafelé indulunk, útközben - már a Costa del Solnál - megállunk még egy helyen a tengerparton.
Nyugat felé még épp látszik a lemenő nap, kezd hűvös is lenni, én már itt kicsit fázom, de egy darabig szedegetünk itt is kagylókat, mert nem akarunk nyitás előtt odaérni a büféhez, ami ma újra megnyerte a vacsorázóhelyünk szerepét. Evés után hazamegyünk, beszélgetünk egy kicsit, majd lefekszünk, mert másnap már tényleg Sevillába megyünk, és jó korán kell kelni.
A tegnapi két koránkelős nap után ma reggel végre kialusszuk magunkat, és utána is csak ráérősen készülődünk. Induláskor első napirendi pontként lemegyünk a tengerpartra, hiszen mióta itt vagyunk, még nem is láttuk a tengert, mert mindig vagy máshová igyekeztünk, vagy még/már sötét volt. Elnézegetjük a hullámzó tengert, nyáron biztos sokan vannak itt a homokos parton. Most viszont senki, lehet jó nagy kagylókat szedni, tele van velük a part, különösebben vadászni sem kell rájuk, gyűjtünk is egy-egy adaggal.
Ezután zsákmányunkat biztonságba helyezve nekiindulunk <b>Málaga </b>felé. Kb. félóra-negyven perc múlva már meg is érkezünk a <b>Castillo de Gibralfaro</b> tövébe, ahol egy parkolóházban sikerül letenni a kocsikat. Elindulunk a várba felfelé a gyalogúton. Végig nagyon jó kilátás van a városra, ami egyébként nem túl szép, de innen fentről mégis nagyon jól néz ki a sok lakótelepi ház az előtérben a bikaviadal arénával, a háttérben pedig a kék tengerrel.
Mikor felérünk, kiderül, hogy a kicsit lejjebb lévő Alcazaba (a mór erőd, ami a város kormányzóinak palotája volt) ma zárva van, amit némileg morogva veszünk tudomásul, de nincs mit tenni, be kell érnünk a Gibralfaróval. Körbesétálunk, leginkább a kilátás miatt éri meg bámészkodni, bár van fent egy picike múzeum is, meg útközben el lehet olvasni a táj jellemző növényeiről kitett információs táblákat.
Miután ezt megtesszük, lesétálunk, és megcélozzuk a további néznivalókat. De először egy váratlan dolgot látunk: az egyik téren egy hatalmas, bizarr polipszobor látszik körbekerített terület közepén. Elég meghökkentő, főleg, amikor nagysokára észreveszem, hogy a polip az Alcazaba tövében lévő római színház maradványai mellett terpeszkedik. El nem tudom képzelni, hogy mi célt szolgálhat itt, és szerintem egyáltalán nem illik ide, de hogy emlékezetes, az biztos.
A poliptól nem messze megérkezünk <b>Catedral Nuestra Senora de la Encarnaciónhoz</b>, aminek a rövidebb és ismertebb neve a <b>La Manquita</b>, ami félkarút jelent, és arra utal, hogy a katedrális egyik tornyának befejezésére máig nem jutott pénz, és így a templom kissé felemás maradt. Ez sem egy kis templomocska, belül sem ezt az érzetet kelti, és itt is nagyon szép a a többféle fából faragott kórus.
Mivel már elég éhesek vagyunk, a katedrálistól pár lépésre lévő egyik helyre visszamegyünk enni. Már odafelé kinéztük magunknak, mert jó sok helyi volt bent és kint is az asztaloknál, ami talán némi biztosíték lehet arra, hogy nem járunk úgy, mint előző nap a granadai katedrális közelében… És tényleg nem! A hely szemmel láthatóan családi vagy baráti vállalkozásban működik, és van köztük egy fiatal nő, aki beszél angolul és készségesen tolmácsol is. (Ő volt az egyetlen az egy hét alatt. ) Ami kicsit furcsa, hogy azt mondja, hogy mindjárt zár a konyha, úgyhogy gyorsan kell rendelni. Így hát gyorsan rendelünk, és látjuk, hogy közben már el is kezdik bepakolni a kinti asztalokat. Nem igazán tudjuk mire vélni, hiszen kb. délután 3 óra van, hogy lehet, hogy ilyen korán bezárnak? Mivel ma van az év utolsó napja, arra gondolunk, hogy lehet, hogy egy esti bulira készülődés miatt van ilyen hamar záróra. Az ételeket itt sem egyszerre hozzák ki (de ez végülis seholsem volt szokás…), viszont minden nagyon finom; engem pl. tökéletesen kárpótol a töltött paprika a tegnapi csalódásért. Persze ez nem olyan töltött paprika, mint a miénk, hanem piros és zöld színű paprika hússal és sajttal töltve, és zöld színű brokkolis szósszal leöntve. Nagyon ízlik, csakúgy, mint az a néhány fajta tapas, amit azért itt is megkóstolunk, a legjobb talán a kecskesajt. Mire mindent megeszünk, nagyjából már össze is pakoltak körölüttünk, úgyhogy gyorsan továbbállunk, bár egyáltalán nem sürgetnek minket, hanem tényleg igazán vendégszeretőek.
Következő napirendi pontunk a <b>Museo Picasso Málaga (Malagai Picasso Múzeum) </b> - lenne. Csakhogy ez is zárva van. Ezért már igazán mérges vagyok, és nem csak kicsit morgok, mert ezt igazán szerettem volna látni… Elvileg a hét minden napján, még ünnepnapokon is késő estig nyitva kellene, hogy legyen, de hát ugye mégsincs, és csak annyi van kiírva minden magyarázat nélkül, hogy ma zárva van… Pedig hivatalosan még ünnep sincsen, december 31-e ott sem pirosbetűs…
Miután túltesszük magunkat a csalódáson, úgy döntünk, hogy akkor irány a belváros. Amikor befelé jöttünk a városba, akkor láttuk az ünnepi fényekbe öltöztetett utcákat, a karácsonyi vásárok jellemző bódéit, majd ott eltöltjük az időt, miközben közeleg az éjfél, és biztos lesz utcabál vagy valami hasonló is egy mediterrán városban. Kiderül az is, hogy miért vannak itt még szilveszterkor is karácsonyi bódék: mint megtudom, a karácsony itt is karácsony, de az ajándékozós, nagyobb ünnepet vízkeresztkor tartják, így itt még javában folyik a lázas ajándékvásárlás. Más még az is, hogy a rossz gyerekek nem virgácsot kapnak, hanem szenet, egész pontosan a ”királyok szenét” (carbón de reyes), ilyen van is kitéve a bódékban illetve lehet kapni a szupermarketekben is kis zsákba csomagolva. Persze ez igazából nem szén, hanem egy nagyon kemény, nagyobb darabokból álló cukorból készült édesség. Nem valami finom…
A szilveszterre vonatkozó hagyományuk pedig éppen ma aktuális: az éjféli pezsgő mellé 12 szem szőlőt kell megenni, hogy a jövő évben szerencsés legyen az ember. Ehhez a szupermarketekben lehet is mindenféle kiszerelésben 12 szem szőlőt kapni, kis dobozkában, konzerv formájában stb. – nem mintha friss szőlőből nem lenne épp elég nagy a kínálat.
Sétálunk a szépen kivilágított utcákon, megint nagyon tetszik nekem, hogy mennyi utca fel van díszíve, mennyiféleképpen, és milyen ízlésesen.
Útközben látunk egy fagyizót, és megbeszéljük, hogy majd később fagyizunk, mert a spanyol fagyit még meg sem kóstoltuk. Eljutunk egy térre, ahol egy hatalmas kivilágított fenyőfa áll, mellette pedig egy színpadon készülődnek. Bemegyünk itt egy nagyobb kávézószerű helyre, ahol mondják, hogy már ételt nem lehet kérni, és még néhány sütit is csak nehezen adnak. Mire megesszük a sütiket, kiderül, hogy itt is záróra van. Nem értjük, hogy hogy lehet ez, itthon ilyenkor minden vendéglátós hely nyitva van, az emberek buliznak, itt meg minden étterem és kávézó bezár szilveszterkor? Mire kijövünk, már az utcai árusok is eltűntek, a színpadon is abbahagyták a készülődést és felszívódtak, és egyáltalán, mintha kezdenének kevesebben lenni az utcákon. Persze a fagyizó is bezárt már… Azért mászkálunk még egy kicsit, visszamegyünk a főútra, és látjuk, hogy a bódésok közül is majdnem mindenki hazaament már, egy-két helyen vannak már csak nyitva. Mivel minden jel arra mutat, hogy itt egyhamar nem lesz semmiféle tömeges szilveszterezés, végül megkérdezünk egy helyit ezügyben, aki azt mondja, hogy majd éjfél előtt lesz valamilyen népi megmozdulás. Hááát… az még elég messze van ahhoz, hogy addig itt mászkáljunk az üres utcákon fel-alá, meg az egész napos gyaloglás után azért nem vagyunk annyira kipihentek sem… Beülni ugye sehová nem lehet, mert az utolsó késdobáló is zárva van, úgyhogy úgy döntünk, hogy inkább hazamegyünk. A kocsi felé baktatva látjuk, hogy a boltok lehúzott rolói mögül sok helyen fény szűrődik ki, tehát nem mentek haza az emberek. Elég fura ez az egész nekünk, mert nem erre számítottunk egy mediterrán városban szilveszterkor. Legalábbis én biztos, hogy azt hittem, hogy már kora délutántól nagy buli lesz mindenhol, erre meg mindenki hazamegy és bezárkózik. De úgy látszik, hogy ez egy ilyen nap, amit a zárt ajtók fémjeleznek…
Mivel így esett, végül visszamegyünk a szállásra. Amikor megérkezünk, beülünk a ház földszinti éttermébe, ez legalább nyitva van annak a pár külföldinek a kedvéért, akik itt töltik az év utolsó napját. Itt eszünk végül fagyit és inni pedig sangriát kérünk, ami már régóta motoszkál bennem, de eddig mindig elfelejtettem azt kérni. Megkérdezik, hogy maradunk-e éjfélig, de nem, inkább felmegyünk az apartmanba és együtt búcsúztatjuk az óévet. Rendhagyó módon nem pezsgővel, mert azt nem nagyon szereti senki, hanem málagai borral. De azért a hagyománytisztelet sem marad el: eszünk mi is 12 szem szőlőt, hogy szerencsénk legyen 2009-ben. Igaz, később még a bátrabbak, akik nem félnek, hogy esetleg túl sok szerencséjük lesz, további szemeket is csipegetnek a szőlőből. Reméljük, hogy ez nem hatástalanítja az egész évre szóló mázlit…