Szia,kedves Éva!!!
Sokat gondoltam rád,milyen lehetett neked Egyiptomban,mert kacérkodtam kicsit a gondolattal,hogy jövő nyár Egyiptom vagy Tunézia vagy Törökország legyen-e,de az uracskám nem akar arab országba menni,,,maradt"RODOSZ!!! Mit tegyek,mindig Görögország a végső verzió!!!Reméljük,el tudunk majd jövőre oda utazni,mert addig még sokminden van hátra...most idén pl.Zante.
Várom az élményeid,remélem,azért jól érezted magad!
Régi vágyunk teljesült a 2009. április végi Egyiptomi úttal.
A konkrét elhatározás októberben született meg. Az irodák ajánlatait összehasonlítgatva a Fehérvár Travel mellett döntöttünk. Miért? Mert az ő kínálatában a belföldi hosszú utak repülőgéppel szerepelnek, valamint indulástól érkezésig saját idegenvezetője is kíséri a csoportot. Novemberben jeleztem az irodának a februárra vagy márciusra szóló utazási szándékomat, de (ebben a válságos időben) egyik időpontra sem volt már hely, így elfogadtuk az áprilisi indulást. Véletlen egybeesés, hogy a születésnapomon utazunk!
Első nap (kedd): 16:40-kor indulunk az Egyipt Air menetrend szerint közlekedő Embraer 170 típusú gépével a Ferihegyi repülőtérről Kairóba (Al-Káhira, Cairo, Al Qahirah), a mohamedán világ legnépesebb városába. A gépen arabos kaját kapunk: csirkemell filé, zöldségek, olajbogyó, kenőmájasféle, kétféle felvágott, fetasajt, töltött szőlőlevél, sós-és édes süti, bőséges üdítőital választék, kávé, tea. Este 8-kor landolunk. Handi, a kinti képviselő egykettőre beragassza az útlevelekbe a vízumot. Nehézkes a továbbindulás, mert egy bőröndöt valakik elcseréltek, aztán arabok sorba rakatják a bőröndöket, vámolni akarnak. A baksis megteszi hatását, indulhatnánk, de nem indulhatunk, mert kézi kocsira pakolják az összes cuccunkat és erőszakkal kihúzzák a buszunkhoz. Kedves fogadtatás, de hát meg kell szoknunk, még tíz napot fogunk eltölteni ebben az európai ember számára különleges országban, ahol hatalmas a munkanélküliség, a szegénység és az analfabetizmus.
Buszunk végre elindul a szálloda felé. A széles utakon rengeteg az autó, az utcákon rengeteg az ember. Szikré nevű buszsofőrünket ez egyáltalán nem zavarja. A többi gépkocsivezetőhöz hasonlóan ő sem ismeri a sávokat. Ettől még meglepőbb, hogy Kairó lakosainak a száma sem ismert, valahol 17,5 millió és 23 millió között saccolják. Azon már meg sem lepődünk, hogy közlekedési lámpát nem látunk (állítólag van kettő a városban, de ritkán működik).
Két óra múlva elérünk a szállodánkhoz. Igazából ez már nem Kairóban, hanem a Kairóhoz tartozó Gízában van. Hosszan haladtunk a Nílus egyik csatornája mellett. Annyi szemetet, mocskot még életemben nem láttam, mint a csatornában és annak partján! Állítólag döglött tehenet csak azért nem láttunk, mert már besötétedett (férjem másnap világosban látott!). A szálloda viszont gyönyörű, szinte feledteti a környezetében látottakat. Az étterem tiszta, a svédasztalon hatalmas a vacsora választék.
Gyors zuhanyozás és a buszon vásárolt ásványvízzel történő fogmosás után eltettük magunkat másnapra.
Második nap (szerda) Reggeli 6 órától, fél 8-kor indulunk az óbirodalom uralkodóinak rejtélyes sírjaihoz, a piramisokhoz. Útközben felszáll a buszunkra Mária lánya Marianna. Marianna anyja magyar, apja arab, ő már Asszuánban született. Végigmegyünk a piramisokhoz vezető egyenes úton, mely 1869-ben, a Szuezi-csatorna átadásakor épült.
Egyiptomban 97 db piramis van. Az ókori világ 7 csodája közül mára csak a Gizai Piramisok maradtak meg. A legnagyobb Kheopsz piramisa valamennyi síremlék közül. El tudjuk képzelni, hogy milyen csodálatos látványt nyújthattak a piramisok, melyeket a Moqattam-hegységből származó csiszolt kőlapok fedtek. Ma ezek már nem láthatóak, csak az a 2,3 millió, egyenként 2 és fél tonna súlyú mészkő tömb, mellyel nem bánt el az idő vasfoga. Khephrén piramisa majdnem olyan magas építmény, mint apjának, Kheopsznak a piramisa. Ma 136,5 méter. Mivel magasabbra épült, még nagyobbnak is tűnhet. Khephrén piramisának csúcsán megmaradt a borítás. A kőlapok fent fekete színűek, alatta világos mészkő, ez alatt pedig csiszolt rózsaszínű gránit volt. A sírkamrát 1818-ban Giovanni Belzoni találta meg, de a gránitszarkofág sajnos itt sem maradt érintetlenül az utókorra, már az ókorban kifosztották őket. Ebbe a piramisba lehetőségünk lett volna bemenni, de Mariann szerint nem érdemes, mert mindössze 35méter járható erősen meghajolva, látnivaló meg a kövön kívül semmi, a hőmérséklet pedig kb. 10 fokkal magasabb a kintinél, mi meg kint is nehezen viseljük a forróságot.
Mükerinosz (Menkauré) piramisa A 62 méter magas piramist fedő alsó gránitlapok, valamint a keleti oldalon található halotti templom romjai megmaradtak. Egy 9. századi kalifa megpróbálta lerombolni a piramisokat, melyet ezzel az építménnyel kezdett. A piramisból 170 000 kőtömböt tudott eltávolíttatni, ezért nyolc hónap után feladta próbálkozását.
A délen fekvő mellékpiramisok a király rokonainak síremlékei voltak.
Európai ember számára egy kicsit félelmetes látvány a megszámlálhatatlanul sok katona és turistarendőr, többségükön ott lóg a géppisztoly is. Némelyikük páncél pajzs mögött áll vagy éppen alszik a pajzs mögötti széken, mások meg szanaszét a sivatagban tevehátról őrzik a turistákat. Meglepő, hogy még a turista rendőrök is felajánlják a fényképezkedést, persze baksis várnak érte. A kis piramis, képeslap és egyéb apróságokat árulók azonnal megjelennek, amint megáll egy busz. Ha csöppnyi érdeklődést is mutatsz az árujuk iránt, nehezen tudod lerázni őket!
Sétálunk a tűző napon a piramisok között, majd buszra szállva továbbmegyünk, hogy a forróságban megcsodáljuk a valószínűleg Khefrén fáraót oroszlántesttel ábrázoló Szfinxet.
Jól esik visszaülni a légkondicionált buszra. Míg utazunk, Mariann mesél. Egy temető mellett elhaladva elmeséli, hogy Kairóban alig van olyan temető, ahol ne laknának. A gazdagok hatalmas kriptákat építenek, némelyikben két rendes szoba is található, hogy amikor kimennek a halottaikhoz, ott ehessenek, ihassanak. Ugyanakkor rengeteg a lakás nélküli család, akiknek a gazdag megengedi a beköltözést a szobákba. Mi ebből nem sokat láttunk, mert a temetőt fal veszi körül, melyet néha megszakít a kapu nélküli bejárat, ahol a buszról bepillantva, egy borzasztó rendetlen utcakép látszott.
A következő megállónk a Citadella és az alabástrom mecsetként számon tartott Mohamed Ali Mecset volt. Mindkettő történetéről szóló ismertető közben Mariann megjegyezte, hogy az arabok alapvetően becsületesek, de olyan azért előfordul, hogy a mecsetből kijövet nem találja valaki a levetett cipőjét, mert annak „lába kelt”. Levontuk a tanulságot és levetett cipőinket szorosan kézbe fogva csodáltuk meg belülről a mecsetet.
Utunk ezután a Mohamed Al Fayed tulajdonában lévő parfümériába vezetett. Hibiszkusz teakortyolgatás közben saját bőrünkön szagolgathattuk a különböző virágokból, növényekből készített esszenciákat. Ezeket az esszenciákat Franciaországba viszik, a francia parfümök alapanyagát képezik, de testápolókba, különböző krémekbe is kerül belőlük. Az igazi jó parfüm 100ml-je 20ml esszenciát, 60ml alkoholt és 20ml desztillált vizet tartalmaz. Miket tudunk még meg Egyiptomban?
Nyilván mindennek ára van, így miután kellőképpen felcsigáztak bennünket a finom illatokkal, hát persze hogy vásárolhattunk is. 5ml esszenciának az ára bármelyikből 10 Eur.
Hogy a számunkra idegen bacik, vírusok okozta kellemetlenség miatt minél kevesebb futásra kényszerüljünk, kollektíve elsétáltunk a közeli patikába és 5LE pénzért (200,- ft.) mindannyian vásároltunk egy doboz Antinál nevű gyógyszert. A 42 fős csoportból nem akadt senki, aki a doboz teljes tartalmát hazahozta volna.
Miután túljutottunk a nagy bevásárláson, továbbutaztunk Kairó központjába és az Egyiptomi múzeumban megnéztük Tutanhámon aranyszarkofágját, ágyát, kempingágyát és a Királyok Völgyében 1922-ben megtalált sziklasírjából ideszállított egyéb kincseket. Sajnos ettől többre nem futotta már sem az időnkből, sem az energiánkból. A hőségben piskótára dagadt lábainkkal felmásztunk a buszra és visszamentünk a szállodába, ahol vár bennünket a mindenféle finomsággal megrakott svédasztal.
A szebbnél-szebb sütemények és torták között válogatva is folyamatosan arra gondoltam, mennyi gyönyörűséget rejteget ez az ország. Hihetetlen, hogy sétálhattam a piramisok között, láthattam Tutankámon sírjából a Kairóban kiállított csodálatos arany dolgokat, ugyanakkor nem bírtam elfeledni azt a szegénységet, piszkos sem, amit út közben nem lehetett nem észrevenni. Szinte szégyelltem magam amiatt, hogy ebben a szegény országban egy gyönyörű szép szállodában lakom és az a legnagyobb gondom, hogy melyik süteményt válasszam.
Kedves Éva!
Nagy érdeklődéssel olvastam élménybeszámolód,s várom a folytatást,nagyon klassz így olvasni,hogy tudom mit láttatok,felidéződnek a hangok,illatok...!Első nap volt Veletek Mariann,a többi napon Mária kísérte a csoportot?És "Szami",Felső Egyiptomban Ő volt a képviselő?A Tulipp hajóval utaztatok?Ezer kérdésem lenne..
A benyomásunk:Egyiptom ég és pokol,fekete és fehér ,ezáltal kelt mély benyomást az ott megfordulókban.Nekünk,-kiheverve a "fáraó átkát" s ezzel feledve a kellemetlenséget,életre szóló élmény lett!!
Nagyon várom a folytatást!
Marcsi
Nagyon tetszik az élménybeszámolód, jöhet a folytatás! Személyesen nem szeretnék Egyiptomba menni, így legalább általad végigjárhatom a nevezetességeket.
Kedves Évi!
Lebilincselő olvasmány a beszámolód. Talán mi is még majd eljutunk oda. Mindenképpen szerepel a megnézendő helyek listájában.
Köszönöm és várom a folytatást.
Üdv:Josza
Kedves Marcsi!
Alexandriában és a hajóúton volt a Mária velünk, a 8. nap pedig újra a Marianna. Mária Luxorból visszament a Szemivel Asszuánba, mert ott várta egy másik csoport.
Figyelj! Beszélgessünk az Egyiptom topikban inkább. Oké?
szepeva
Nagyon jólesik olvasni az élményeidet
Ezeket a helyeket már többször is bejártam,de sosem elég
Most nosztalgiázok egy kicsit Veled,folytasd a beszámolót
...most előveszem az ottani fotókat...
Folytatom a beszámolóm, de most is csak két napra futotta, pedig igencsak sürget az idő.
Harmadik nap (csütörtök)
Ébresztő és reggeli hajnalok-hajnalán, mert a tervek szerint 6.40-kor indulunk Alexandriába. A tegnapi szikrázó napsütés után meglepően hűvös, borús reggelre ébredtünk. Fél 7-kor kiállunk a szálloda elé, várjuk a buszunkat, de Allah valamiért nem akarja, hogy időben induljunk. Nyolc óra körül azért csak elindulunk a sivatagon át Egyiptom második legnagyobb városába, mely a Nílus-delta nyugati végében, a Földközi-tenger partján fekszik. Autópályán haladunk, a körülbelül 200 km-es útért nem egészen 200 Ft-os (5LE) pályadíjat fizet a gépkocsivezető. Kevésnek tűnik! Bár ha belegondolok, hogy egy friss diplomás fizetése 200 euró/hó körül van!
Ma Mariann édesanyja, Mária idegenvezet bennünket. Első látásra roppant kiegyensúlyozott, életvidám ember látszatát kelti, de kis emberismerettel rövid idő után felismerhető az a mérhetetlen szomorúság minden jele, amit a lelke mélyén hordoz. Bár férje keresztény, a férfi felsőbbrendűsége természetes számára. Nem szívesen beszél saját sorsáról, de többször visszatérő mondása: „Egyiptomban minden férfi király, legyen az gazdag vagy szegény, muszlim vagy keresztény”. A gazdag férfi több feleség felett uralkodhat, a szegény nem engedhet meg magának egynél többet, mert a feleségek számától eggyel több lakás vásárlásáról kell gondoskodnia (egyet magának, ha el akarna vonulni egy kis kikapcsolódásra). Ezt nem sokan tehetik meg.
Beérünk Alexandriába, az ókor egyik legjelentősebb városába. Nagy Sándor alapította i. e. 331-ben, és önmagáról nevezte el. Évszázadokon át az ókor egyik legpompásabb, legnagyobb városa volt (méret tekintetében csak Róma előzte meg). Lakosainak száma ma 7 millió fő. A fő közlekedési út a tengerparton fut végig, az erődtől a Montazah palota kertjéhez tart. Az úton hatalmas nagy a forgalom, majdnem minden második autó feltűnő színű, sárga-fekete taxi. Sok közöttük a kocka Polski fiat, de akad szép számmal gyönyörű nyugati autó is. Az első benyomásunk az, hogy Kairónál sokkal európaibb város. Aztán felfigyelünk az iránytaxikra. Ajtójuk általában nyitva, így többen elférnek rajta. Hozzájuk képest a 7-es buszon még csúcsforgalomban is kényelmesebben utazunk. A buszból nézve a villamos kevésbé zsúfolt, de nagyon lassúnak látszik.
Elsőként a Montazah palotánál szállunk ki a buszból. Kertje és környezete csodálatos. Mintha nem is Egyiptomban lennénk. Gyönyörű, szépen gondozott virágágyások, sziklakertek, datolyapálmák, a tengerparton kis szigetek, strandok. A palota a XIX. században épült barokk-reneszánsz stílusban. Bemenni nem lehet, elnöki nyaralóként szolgál. A kerítés oszlopai között bedugva a fényképezőgépet azért pár képet készítek emlékül. Sajnálom, hogy tovább kell indulnunk, szívesen sétálgatnék még egy kicsit itt. Jól érzem magam ezen a helyen, Alexandria a szívem csücske lett. Tiszta, rendezett város. A tengerparti útról nyíló utcákban szép boltokat, a nagy forgalom ellenére is tisztaságot látunk. Még Mcdonald’s is van (kihasználjuk az alkalmat, betérünk egy toalettre).
Kifelé indulva a város központjából egyre elhanyagoltabb, lepusztultabb negyedbe érünk. A szegénynegyeden keresztül érünk el Pompeius-oszlopához. Újra elborzadok a szanaszét heverő szeméttől. Ha ezt a környéket kihagytuk volna, azt hinném, Alexandria tényleg európai város.
Alexandria a tudomány központja volt. A Kr. előtt 295-ben alapított könyvtárt a világ legnagyobbjaként tartották számon. Kétszer is leégett, a félmillió kézirattekercsből álló könyvtár az épülettel együtt a tűz martaléka lett. A könyvtár mellett állt Kleopátra palotája, vele szemben pedig Antonius palotája. 1988-ban az UNESCO és számos kulturális szervezet támogatásával a réginek a helyén (összesen 11 szinttel) felépült az új Nemzeti Könyvtár, mely a modern építészet egyik remekműve. Archívuma 10 milliárdnyi digitális weboldalt tartalmaz. Sétálgatunk a lépcsőzetesen elhelyezkedő szintek között, közben titokban lencsevégre kapok néhány csadorba öltözött egyetemistát a számítógépek előtt.
Lemegyünk még a katakombákba. Ezt a föld alatti építményt az I-II. században sziklába vájták és keresztény temetkezőhelyként használták. 1960-ig szemétdomb fedte, akkor egy szamár lába lesüllyedt, emiatt kezdték az ásatásokat. Rám nincs különösebben nagy hatással, annál inkább a bejáratnál őrhelyét elhagyó turista rendőr, aki a parkban imádkozik.
Búcsúzóul lemegyünk még egyszer a Földközi-tenger partjára. Rövid szabadidőnk alatt utastársaink egy része a bazárban alkudozik, páran az ókori világ 7 csodájának egyike, a földrengés következtében összeomlott világítótorony köveiből épült erődöt fényképezzük.
Négy óra után nem sokkal visszaindulunk a sivatagon át Kairóba, mert holnap a mainál még korábban lesz ébresztő, 05.45-kor indul a gépünk Asszuánba. Nem is jelentene ez akkora problémát, de ezen az éjszakán kell az órákat Egyiptomban előreállítani.
Kicsivel 10 óra előtt visszaérkezünk a szállodába. Óráinkat átállítjuk, így 11-körül vacsorázunk, aztán gyors csomagolás, mert hajnali három órától negyednégyig kávézás a recepción (reggeli hideg csomagban odakészítve), bepakolás a buszba és indulás a repülőtérre.
Negyedik nap (péntek)
Jó időben kiérünk a repülőtérre. Többszöri biztonsági átvizsgálás után a sorba rakott csomagokat felcímkézik. Belföldön repülünk, így sem útlevélre, sem más igazolványra nincs szükség, a repülőjegyeinket sem látjuk, azt Handi csoportosan intézi. Folyadékot lehet, szúró-vágó eszközöket nem szabad a gépre felvinni. A Boing 737-500-as géppel reggel 7 órára Asszuánba érünk. Csomagjaink nagyon gyorsan megérkeznek, aztán várjuk a reptér előtt a buszunkat. Másfél órás késéssel meg is érkezik. Sűrű bocsánatkérések közben a Felső-Egyiptomi képviselő (Szemi) elárulja, a buszsofőr nem tudott az óraállításról.
Első utunk az Asszuáni gáthoz vezet. Nekem a látvány nem sokat mond, persze mindigis műszaki analfabéta voltam. A gáton állunk, előttünk a krokodilokkal teli, 500 km hosszú Nasszer-tó, mögöttünk a krokodilmentes Nílus. Az azért megnyugtató számomra, hogy a gát építésekor a turbinák védelmében védőhálót építettek be, így a folyó felső, tótól északra lévő szakaszára már nem jutnak be a krokodilok. Míg a fiúk a gáton nézelődnek (tudnám mit látnak?), mi „lányok” a tűzpiros virágú hibiszkuszokba gyönyörködünk.
A gát építése miatt Philea templomát darabokra szedve egy másik, 700m-re lévő szigetre telepítették át 1972 és 1980 között az UNESCO segítségével. Kis hajóra szállunk és átmegyünk megnézni. A hajóút kb. 10 percig tart. Maga a sziget szinte csak akkora, mint amennyi hely az épületeknek kell, de már a vízen közeledve lenyűgöző látványt nyújt. Homokkőből épült i. e. 375-től kezdődően. Az építkezés több száz évig tartott. A központi Isisz templomhoz az idők folyamán több kisebb szentélyt is építettek. Ámulva nézzük Isisz istennő falba vésett óriási képeit, az oszlopok gazdag díszítését.
Mielőtt beköltöznénk a három éjszakát adó hajóra, hátra van még egy programunk, a régi gránitbányák meglátogatása, ahonnan a fáraók emlékműveinek a kőtömbjei származnak. Itt található a befejezetlen obeliszk, mely valószínű Hatsepszut fáraó megrendelésére készült, de megrepedt, ezért nem fejezték be, pedig 35 méteres magasságával a legnagyobb obeliszk lett volna. Ezeket a szédítő méretű gránitköveket homokcsúzdán engedték le a Nílusra, hogy azon továbbvigyék Thébába.
Borzasztó a kánikula, a hőmérséklet meghaladja a 40 fokot, jól esik beülni a hűvös buszunkba. Egy-kettőre a kikötőbe érünk, ahol vár bennünket a Nile Jewel nevű hajó. Meglepetésünkre még mi a gránitbányában voltunk, a csomagjainkat felhordták a hajóra. Jó eső érzés ez az odafigyelés! Az már kevésbé esik jól, hogy a szobakulcsokra legalább egy órát kell várnunk. Fáradtan, fél lábon állva nehezen viseltük a várakozást.
Végre megkapjuk a kulcsainkat, a bőröndökre a londiner ráírja a szobaszámokat, egyben felajánlja a „házhoz szállítást”. Azonnal kap is 5 LE-t. Ez magas baksisnak számít, mert 1-2LE a szokásos. Megmutatja a folyosót, amerre a szobánkat keresnünk kell. Elindulunk. A rövidke folyosón az első szoba a mienk, kb. 3 méterre a csomagunktól. Hát ezen akkorát röhögtünk!!
A szoba mérete, tisztasága elfogadható, rosszabbra számítottam.
Kicsomagolunk és elmegyünk ebédelni. A hajó étterme tágas, szépen berendezett. A svédasztalon elképesztő a kínálat.
Ebéd után még jutott idő egy rövidke elnyúlásra a kényelmes ágyon, aztán felukkázásra indultunk a Níluson. Akinek kedve volt és megfizette az árát, (nem volt benne a programban), az a folyó közepén átszállhatott a felukka mellé álló motoros csónakra, mellyel elcsónakáztunk egy Núbiai faluba.
A csónakot rengeteg gyerek várja. Semmi perc alatt elkapkodják a nekik készített édességeket. Sétálunk a faluban. A házak külseje nagyon hangulatos, gyönyörűen színesre festett egyszerű ábrák is díszítik. Belülről is lehetőségünk van megnézni egy család lakhelyét. Egyszerű, a körülményekhez képest tiszta. A sok gyerek számára a tágas szobákban rongyszőnyeggel letakart priccsek vannak. A házigazda hibiszkusz szörppel kínál meg bennünket. Egy bűbájosan mosolygó kislány szívesen fényképezteti magát. A kapott édességgel a nagymamájához rohan, odaadja neki.
Megnézzük még a falu iskoláját. Beülünk egy tanterembe, ahol a galabijába öltözött tanító bácsi nem sok sikerrel kísérli meg elsajátíttatni velünk az arab ABC-t.
Nagy élmény volt ez a kis kirándulás is.
A tartalmasan eltöltött nap után (és persze vacsora után) mindannyian elvonulunk a szobáinkba, senkit nem kell ma este sem álomba ringatni.
Ötödik nap (szombat)
Elérkezett az első olyan nap, amikor nem kell korán kelnünk, ráérünk 8-9 óra között reggelizni menni, ma az egész délelőttünk szabad. A hajónk még Asszuán kikötőjében áll, ezt kihasználva reggeli után kettesben városnézésre indulunk.
Asszuán lakosainak a száma 1 millió körüli, többségben núbiaiak lakják, akiknek a gát építésekor át kellett adni a területüket a Nasszer-tónak. Bűbájos falujukkal tegnap délután megismerkedtünk, lássuk most azt a város, ahol kb. 800.000 núbiai él.
A hajó elhagyásakor kapunk két kártyát, mely a hajó nevét tartalmazza. Ezeket visszaérkezéskor a bejáratnál elveszik tőlünk, így figyelik, hogy senki lent ne maradjon a délutáni induláskor. Mint minden turisták által látogatott helyen, a hajó lejáratánál fegyveres őrök vigyáznak. Elindulunk a Nílusra merőleges utcán. Rövid séta után kiderül, jobbra fordulva a csili-vili bazár van, balra a helyi lakosok üzletsora. Nyilván mi a bal oldali részre vagyunk kíváncsiak, ahol sorakoznak a hentesüzletek, újságárusok, fűszeresek, pékség és a szebbnél szebb portékát kínáló zöldségesek. Mindenhol megkérdezem, szabad-e fényképeznem. A teljesen csadorba öltözött és a „csak” bekötött fejű hölgyek kivételével mindenki megengedi, látható, hogy nem várnak érte baksist sem. Kedvesen, mosolygósan kínálják a portékájukat, miközben az én célom csak a látvány megörökítése, mert azt mindenképpen haza kell hoznom.
Íme néhány:
Ennek ellenére az Egyiptomban élő ember ritkán beteg és hosszú életű. Nyilván a reggelire fogyasztott bab, az olcsó gyümölcs és zöldségféle, de leginkább a stresszmentes élet teszi. Az emberek boldogok, elégedettek a sorsukkal, Allah tudja mi jó nekik, majd megoldja.
Rendesen befűtöttek, van vagy 44-45 fok, a nap éget, az apró picike legyek meg csípnek, emiatt úgy döntünk, visszamegyünk a hajóra napozni és kipróbáljuk a hajón a medencét is.
Egy fürdést és egy hosszú napozást követően telerakjuk bendőinket a finomságokból. Nem szeretek semmiféle halat, ennek ellenére nem bírok ellenállni a csábításnak, megkóstolom a tintahalat. Hát! Nem szerettem meg. A hajón teljes az ellátás, de italt nem tartalmaz az ásványvizet út közben a buszon szoktuk beszerezni, ott olcsóbb, a kabinban meg van hűtőszekrény.
Ebéd után szunyókálunk egy rövidet a légkondicionált szobánkban (bekapjuk az első szem Antinált is), és várjuk a hajó indulását észak felé, lefelé a folyón. Fél 3-kor el is indulunk. Ha nem koncentráltunk volna direkt rá, tuti észre sem vesszük az indulást, olyan szépen szeli a vizet ez a hatalmas jószág. Visszamegyünk a napozóteraszra, süttetjük még magunkat egy csöppet az afrikai nap sugaraival. A Nílus partján gyönyörű datolyapálma erdők, banánültetvények, ősi módszerekkel művelt földek. Távcsővel figyeljük, amint az apró falvak emberei sarlóval vágják a beérett gabonát. Nagyon jó ez a csend és nyugalom, kibírnám még pár napig itt. A bárban ugyan egyiptomi lányok nagyon jó hangulatban táncolnak (csak lányok!), de az a napozó teraszra nem hallatszik.
Fél 5-kor egy pincér aprósüteményt, teát és kávét hoz fel a teraszra.
Fél 6-kor Asszuántól kb. 50 km-re kikötünk Kom Ombóba, a Nílus cukornádtermelő területének mezőgazdasági fővárosába, hogy a program szerint megtekinthessük a Kr. e. 2. században VI. Ptolemaiosz által építtetni kezdett templomot, melyet a későbbi ptolemaioszi és római uralkodótársai fejeztek be. Ez egy ikertemplom Szobek krokodilistennek és Hórusznak szentelve, egy domboldalon áll. A templom a hosszabbik tengelyére szimmetrikus, két bejárata, udvara, csarnoka és szentélye van, jelezvén, hogy két különböző istennek szentelték. Nézelődünk a néhol még mindig színes, rovásírással díszített oszlopok között, Mária lelkesen mutatja a templom falába vésett első, három évszakos naptárt (áradás, vetés, aratás), a nilométert, melynek szintje az adó kivetésének alapjául szolgált.
Gyorsan szalad az idő, vissza kell mennünk a hajóra, indulunk tovább. Vacsora után beszélgetünk még utastársainkkal, aztán eltesszük magunkat másnapra.
Hatodik nap (vasárnap)
Újra időre kell kelnünk, mert 7.30-kor busszal indulunk a Nílus bal partján lévő Edfu városában található Hórusz templomhoz. Mire ébredünk, a hajó már kikötött.
A templom építését Kr. e. 237-ben III. Ptolemaiosz uralkodása alatt kezdték, de csak két évszázaddal később, XIII. Ptolemaiosz, Kleopátra apja idején készült el. Egy régi templom másolataként építették, így a stílusa már akkor több mint ezer évesnek tűnt. Mindmáig jó állapotban megmaradt. Az óriási, 36 m magas kapunál két hatalmas kő sólymot látunk. A sólyom fejű istenség belső szentélye nem eredeti, az eredeti Párizsban a Louvrban található.
Edfu lakosságának jó része a konflisból él, a hajó és a Hórusz templom között fuvarozzák a turistákat. Hangulatos lehet konflissal menni a városba, de mi a csoportunk nagy létszáma miatt (42 fő) kimaradtunk ebből az élvezetből.
Fél 10-re már újra a hajó vagyunk és élvezzük a fedélzeten a napsütést, kukkeroljuk a folyó szélén halat fogó embereket, a szubtrópusi növényzetet, a fürdőző gyerekeket. Még mielőtt elfelejteném: a Nílus csatornáinak megismerése után magát a folyót is piszkosnak hittem. Nem az, gyönyörű tiszta a vize.
Dél körül megszemléljük az étteremben a kínálatot. Sietünk az ebéddel, mert 13 óra körül várható a zsilippelés Esnánál. Mindannyian izgatottak vagyunk, senki nem szeretne lemaradni a látványról. A hajó orránál, -ahol persze árnyék egy csepp sincs- foglalunk is magunknak széket. Mielőtt a zsiliphez érnénk, a hajónk megfordul és egy roncshajó mellett kiköt. Előkerül Mária, a Luxori hang-és fényjátékra (fakultatív) gyűjti a jelentkezőket. Késő délután már Luxorban leszünk. Ez lesz az utolsó éjszakánk a hajónk. Várunk, de a hajónk csak nem indul. Mária szerint sorba kell állni a zsilippeléshez. Kérdezem, miért fordultunk meg? Megmagyarázza, hogy a folyó sodrásával szemben kell állnia hajónak. Nem értek hozzá, hát elhiszem. Égeti a nap bőrömet, de nem merek bemenni a szobába valami lepel féléért, nehogy valaki elfoglalja közben a székemet. Nézelődünk, luxus hajóóriások mennek el mellettünk. A pofátlanok, gondoljuk mindannyian. Elénk tolakodnak! Szidjuk a hajónk kapitányát, aki ezt hagyja. A délutáni teázásig bírjuk, aztán feladjuk, keresünk egy hűvös helyet a napozóteraszon. Elteázgatunk és várjuk az indulást. Kérdeznénk a Máriánkat, vagy Szemit, meddig kell még várnunk, de mindketten eltűntek. Az itthoni iroda idegenvezetője sem tud semmit (legalábbis azt mondja). Este 6 óra után tudjuk meg, hogy elromlott a motor, innen már nincs tovább hajózás. Az éjszakát a hajón töltjük (ez eredetileg is így lett volna, csak nem Esnánál, hanem már Luxorban), megreggelizünk, és mivel a holnapi ebédünk is ki van fizetve, azt megkapjuk hidegcsomagban. Kérjük az idegenvezetőt, hogy a hideg csomagot ne fogadja el, kérjen helyette a hajón lévő éttermivel azonos színvonalú ellátást. Kinek van kedve abban a rekkenő hőségben, ráadásul kézmosási lehetőség nélkül a buszon kenyeret kenni? Senkinek. Visszamegy egyezkedni, sikerül elintéznie.
A társaság nagy része végigháborogja a vacsorát. A pincérek ezzel mit sem törődve körbeugrálnak bennünket. Eddig vizet sem kaptunk a kajához, most vörösborral kínálnak. Az igazi háborgók nem kérnek belőle, „nem hagyják magukat megvenni”. Sajnálhatják, nagyon finom bor volt! A személyzet hatalmas búcsúestet rendez a számunkra.
A szobában ez a látvány fogad bennünket:
(nem akar a kép sikerülni, majd a végére teszem, ha tudom)
Megbeszéljük mindenkivel, hogy jöjjünk össze vacsora után a napozóteraszon. Erre a beszélgetésre meghívást kap a magyar iroda idegenvezetője is. Mindenki szót kap, elmondhatja, milyen kárpótlást tartana reálisnak. Ezt részleteiben nem fejtem most ki. Lényeg: megszületik a megállapodás, elfogadjuk a magyar iroda által felajánlott két ebédet a Vörös-tengernél töltendő napokra, (eredetileg ott félpanziót kaptunk volna) és egyik szabad délután elvisznek bennünket a Szent Pál kolostorba.
Visszavonulunk a szobáinkba nagyjából összecsomagolni, mert holnap ismét időre kell elkészülnünk, reggeli után, legkésőbb fél 8-kor folytatjuk a Nílusi hajóutat busszal.
Nincs beírva úticél.
Válasz a #97586. hsz-ra
Szia,kedves Éva!!!
