Mitopoétikus szereplése mindenek elõtt páratlan szexualitását, kéjvágyát és termékenységét emeli ki. Ezért áll kapcsolatban olyan istenekkel és egyéb mitológiai szereplõkkel, akik e tulajdonságok hordozói, mint például a görög mitológiában Pán. Az ókori görögök úgy tartották, hogy Pán, az erdõk és a pásztorok istene, a titánok ellen vezetett harca során azért zuhant egy folyóba, hogy ellenségei elõl megmenekülhessen.Más istenekhez hasonlóan õ is hal alakot akart ölteni.Ám túl késõn ugrott a vízbe, ezért az alsó fele halfarokká változott, a feje szonban kecskévé. Késõbb Zeusz az égre helyezte. A halfarkú kecskét manapság Bak csillagképnek hívjuk. Az égisz, vagyis a kecskebõr Zeusznak és Athénének az attribútuma. Homérosz szerint az égisz az a pajzs, amelyet Héphaisztosz készített Zeusznak.
A mítosz másik változata, ami Athénének tulajdonítja, az égiszt tüzet okádó szörnynek rajzolja le. Gaia szülte, majd Athéné megölte, s bõrébõl pedig pajzsot készített magának. Az Akropholiszon minden évben kecskebakot áldoztak Athénénak, bõrét pedig égiszként szobbrára borították. A Bak csillagkép képviselõje Hesztia.
Odüsszeusz , Laertész ithakai király és Antikleia fia, tengeri bolyongásai során alighogy megszabadult a lótuszevõktõl, hatalmas tengeri viharba került, így vetõdött társaival a küklopszok földjére. Emberrel nem találkoztak, de menedékre leltek egy hatalmas barlangban , ahol fiatal kecskegidákat és bárányokat, valamint túrót és sajtot találtak. Levágtak néhány állatot és nagy lakomát csaptak. S ahelyett, hogy tüstént kereket oldottak volna, bevárták, míg hazaérkezett a monstrum, kinek egyetlen szeme volt a homloka közepén. A barlang bejáratát egy nagy sziklával eltorlaszolta . Az ily módon foglyulejtett hajósok közül négyet felfalt és a többieknek is ezt a sorsot szánta. A menkülést Odüsszeusz ravaszságának köszönhették, aki leitatta a küklopszot és egy tüzes nyárssal megvakította, majd a bárányok hasába csimpaszkodva kijutottak a barlangból.
Történt egy napon a fényes görög ég alatt, hogy az egyszemû szörnyeteg nyakig beleesett egy gyönyörû tengeri nimfába Néreusz és Dórisz leányába Galateába.
Igenám, de a szépséges hölgy nem Polüphémoszt, hanem Pán erdõisten és Szümaithidé nimfa ugyancsak gyönyörû fiának osztotta kegyeit, akit Akisznak hívtak. Nos, éppen ezt a kegyosztást leste meg a gonosz óriás és egy sziklával agyoncsapta az ifjút, akinek kiömlött vérébõl nyomban forrás és tisztavízû patak fakadt. Galatea a tengerbe menekült és ott elrejtõzött. Egy ókori pletyka szerint viszont hamar vigasztalódott és a borzalmas Polüphémosz kedvese lett.
Hiába a nõk sokszor többre becsülik a férfierõt, a férfiszépségnél.
A rejtélyes egyszemû óriások. A durva, mûveletlen nagyerejû emberevõ hatalmas szörnyetegek egyes források szerint mûhelyüket a Lipari szigeteken tartották, más források viszont az Etna mélyére helyezték õket.
Amikor az Etna háborgott akkor mondták, hogy Héphaisztosz a bénalábú Tûzisten mûhelyében dolgoznak. A küklopszok kovácsoltak mennykövet és villámot Zeusz fõistennek.
Zeusz és a halandó Alkméné fia, akit földi tettei és szenvedései miatt az istenek halhatatlansággal ajándékoztak meg. Zeusz beleszeretett Alkménéba, mikor annak leendõ férje csatába vonult. A harc tétje Amphitrüón számára az volt, hogy ha gyõztesen kerül ki a küzdelembõl elnyerheti választottja kegyeit, Alkméné kezét. Alkméné türelmetlenül várta már kedvesét, mert hisz mitagadás õ is szerette és kitörõ örömmel fogadta az egyik este porosan, fáradtan, csillogó fegyverzetben betoppanó Amphitrüónt, csakhogy - bár ezt õ nem is sejthette - nem a várva várt kedves, hanem az annak alakját magára öltõ Zeusz látogatta meg szerelmét. Alkméné gyöngédséggel halmozta el a férjének vélt istent, aki részletes pontossággal mesélte el a csata kimenetelét és szerelemben egyesültek a thébai palota falai között. Alkméné Zeusz utolsó földi asszonya volt, de szépsége annyira megigézte szívét, hogy egyetlen éjszaka nem volt elég szerelme beteljesüléséhez és Hermésszel azt üzente Héliosznak, hogy maradjon otthon, ne induljon útnak tüzes szekerével három teljes napon át, Hüpnosznak pedig azt, hogy olyan mély álmot bocsásson a világra, hogy senki ne vegye észre a csalást. Zeusz szerelme tehát három nap és három éjjen át tartott és csak ez után tért vissza az Olümposzra. A másnap reggel hazaérkezõ Amphitrüónt óriási csalódás várta, Alkméné már mindenrõl tudott és mikor férje szerelmesen közeledett hozzá szemrehányóan jegyezte meg, hogy egész éjszaka egy szemernyit sem aludtak. Amphitrüón nem tudta mire vélni a dolgot és a vak thébai jóshoz Teiresziászhoz fordulva tudta meg, hogy felszarvazták, méghozzá a legnagyobb isten, Zeusz. Ennek ellenére nem akart belenyugodni a kudarcba, féltékenység gyötörte és dühösen indult vissza a palotába. Megkötözte Alkménét és egy domb tetejére hurcolva egy magas máglyára kötözte és lángra lobbantotta a rakást. Azonban Zeusz nem hagyta, hogy Alkménének baja essék, esõt küldött a vidékre, amely eloltotta a sistergõ lángokat. Amphitrüón ebbõl megértette, hogy Alkméné ártatlan volt a dologban és megengesztelõdve vitte vissza kedvesét a palotába, ahol végre boldog szerelemben egyesülhettek. Kilenc hónap múltán Zeusz eldicsekedett az Olümposzon, hogy ma születik meg az a nemes Perszeusz házból származó fiú aki uralkodni fog a körülötte élõk fölött. Héra cselt szõve arra kérte Zeuszt, hogy esküdjön meg, hogy csakugyan úgy lesz mint ahogy az elõbb mondotta. Zeuszt az átkozott Áté elvakulttá tette, így az nem vette észre a cselt és ünnepélyesen megesküdött, Héra pedig azonnal Mükénébe sietett, ahol meggyorsította a Perszeusz vérébõl származó Szthenelosz feleségének, Nikkipének szülését, míg Alkméné vajúdását addig késleltette, amíg hét hónapra meg nem született Szthenelosz fia Eurüsztheusz. Mikor Héraklész megkésve a világra jött kiderült, hogy lett egy ikertestvére is, Iphiklész, akinek az apja Amphitrüón volt, s aki így egy éjszakával volt fiatalabb. Héraklészt elõször Alkeidésznek nevezték el, mostohaapja nagyatyjáról, Alkaioszról. Héra az Olümposzra visszatérve eldicsekedett vele, hogy megszületett Eurüsztheusz, az, aki uralkodni fog a körülötte élõkön. Zeuszt fájdalom járta át, rájött, hogy becsapták és Átét hajánál fogva ragadta meg és dobta ki az Olümposzról, megtiltva neki, hogy oda többet betegye a lábát. Szavát vissza nem vonhatta, hisz kezét esküje bilincsbe verte, de kijelentette, hogy Héraklész miután tizenkét munkát végrehajtott, amelyeket Eurüsztheusz fog majd kiszabni rá halhatatlan lesz és az istenekkel fog együtt élni az Olümposzon. Héraklészt születése után Alkméné - félve Héra féltékeny haragjától - kitette egy mezõre Thébai falain kívül. Hermész - Zeusz megbízásából - a csecsemõ Héraklészt az Olümposzra vitte, ahol Zeusz alvó asszonya keblére fektette a gyermeket, aki mohón szívni kezdte Héra tejét. Amikor Héra felébredt dühödten taszította el magától a gyûlölt fiút és egy tejsugár az égre csapódott, amelybõl a Tejút keletkezett, ami pedig a földre cseppent abból tejfehér liliomok sarjadtak. Héraklész mivel Héra, ha csak egy kis ideig is szoptatta, legyõzhetetlen és sebezhetetlen lett. Athéné mosolyogva visszavitte a gyereket Thébaiba anyjához Alkménéhez és lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá és nevelje gondosan, mert nagy hõs lesz fiából, ha felnõ. Héra bosszúja azonban nem sokáig késlekedett és még Héraklész alig töltötte be életének nyolcadik hónapját, mikor vesztére tört. Héra éjféltájban két kígyót küldött a thébai palotába, hogy pusztítsák el a gyermeket. A kapuk maguktól nyíltak ki a hüllõk elõtt, akik izzó szemekkel keresték a fiút, míg végül rátaláltak a szobára ahol az ikrek feküdtek. A kígyók lassan gyûrûbe fonták a gyermekeket, Iphiklész megrémülve sírni kezdett, kiáltásai messze hangzottak a palotában, de Héraklész nem ijedt meg, hanem szembeszállt a hüllõkkel. Két markával megragadta a kígyók torkát és - hasztalan vergõdtek és csapkodtak - addig szorongatta õket, amíg ki nem lehelték gonosz lelküket. Amphitrüón megértette, hogy akiben gyermekkorában ekkora erõ lakozik, az még sokra fogja vinni, ezért megfelelõ neveltetésrõl gondoskodott. A szülõk sokoldalúan képeztették az ifjú Héraklészt: nyilazásra Eurütosz, fegyverforgatásra Kasztór, kocsihajtásra maga Amphitrüón, bölcsességre Rhadamanthüsz, zenére és énekre pedig Linosz tanította. Egyszer Linosz megharagudott Héraklészra valamiért és megütötte, mire õ a kezében lévõ lanttal ütött vissza, de olyan erõvel, hogy Linosz menten meghalt. A bíróság felmentette ugyan Héraklészt, hisz önvédelembõl cselekedett, de Amphitrüón - tartva az ilyen események esetleges megismétlõdésétõl - elhatározta, hogy elküldi Héraklészt a Kithairón hegyre a pásztorok közé. Innentõl kezdve itt élt Héraklész egészen tizennyolc éves koráig és ez idõben ejtette el a kithairóni oroszlánt is, amely fenevad a nyájakat jelentõsen megtizedelte. Ezután egy hatalmas kõris törzsébõl buzogányt készített magának, vállára csapta az oroszlán bõrét, amelynek feje sisakszerûen borult az õ fejére és útnak indult Thébai felé, hogy meglátogassa szüleit. Útközben találkozott Erginosz király embereivel, a minüászokkal, akik az adó behajtására mentek Thébaiba Kreón királyhoz. Héraklész az orkhomenoszi király követeinek orrait és füleit levágta és azt küldte velük adó gyanánt királyukhoz. A megtorlásra küldött sereget, amelynek élén maga Erginosz állt legyõzte, s kétszer annyi adót követelt meg, mint amennyit Thébai fizetett. Jutalmul Thébai királya Kreón feleségül adta Héraklészhez legidõsebb leányát Megarát, másik leányát pedig Iphiklészhez. Héraklész apja lett több fiúnak és boldogságban élt Thébaiban Megarával az oldalán, de Héra nem nézte jó szemmel elégedett életét és tébolyt küldött rá, amelynek során Héraklész gyermekeit és Iphiklész gyermekei közül is kettõt megölt. Õrjöngésének Athéné vetett véget megelégelve Héra bosszúját úgy, hogy egy nagy kõvel mellen vágta a nagy hõst, mire az a földre rogyott. Mikor visszanyerte eszméletét, iszonyodva szemlélte szörnyû tettét, s hogy fájdalmát feledje feleségét Megarát unokaöccséhez Iolaoszhoz adta nõül, maga pedig elzarándokolt Delphoiba, hogy megkérdezze Apollónt, hogyan tisztulhatna meg bûnétõl. A Püthia azt válaszolta neki, hogy menjen el nagybátyjához Eurüsztheuszhoz, szolgálja õt engedelmesen, végezze el a reá kiszabandó tizenkét munkát, s akkor megtisztul bûnétõl és halhatatlanságot nyer. Héraklész elindult Argosz felé, hogy Eurüsztheusz szolgálatába álljon. Elkeserítette az a gondolat, hogy egy zsarnokot szolgáljon és annak minden szeszélyét teljesítse, s erõsen gondolkozott, hogy mit tegyen, amikor egy úthoz érkezett, amely kétfelé ágazott. Tétovázva megállt, hogy vajon melyiken menjen tovább, melyiket kövesse, amikor a két úton két csodálatos nõalak közeledett feléje, Héraklész rájött, hogy istennõkkel találkozott. Mindkettõ nagyon szép volt, de természetük eltérést mutatott, míg az egyik komoly tekintetû, szelíd és szemérmes, addig a másik merész, kacér és csupa vágy volt. Az utóbbi sietõsre fogta lépteit, hogy õ érjen elõbb Héraklészhez, s hogy õ szólítsa meg elõbb. Azt mondta neki, hogy tudja ki õ, s azt is, hogy milyen munka vár rá. Csábítani kezdte, hogy kövesse, s õ majd olyan tájakra vezeti, ahol csak öröm és szépség lesz osztályrésze, a baj és bánat elkerüli majd. Nevét is elárulta, õ volt Hédóné a gyönyör. A másik szelíden, de komolyan szólt hozzá, elmondta neki, hogy õ se nyugodt életet, se gyönyört nem ígér, de ha vállalja a gyötrelmeket és küzdelmeket, amelyek elõtte állnak, utánuk pihenés és nyugalom várja, dicsõség és halhatatlanság lesz majd jutalma. Héraklész a neve felõl érdeklõdött, s mikor megtudta, hogy a szelíd tekintetû istennõ Areté, az erény, megesküdött, hogy õt fogja követni ezentúl, amely útról senki le nem térítheti. Ezzel a két istennõ eltûnt a hõs elõl, s õ folytatta útját. Az istenek örültek, hogy jól választott, ezért ajándékokkal halmozták el: Athéné egy pajzsot és egy saját kezûleg szõtt ruhát, Héphaisztosz egy mellvértet és lábszárvédõket, Hermész kardot, Apollón íjat és sastollas nyílvesszõket, Poszeidón pedig tüzes lovakat adott ajándékba. Eurüsztheusz mikor Héraklész megjelent nála, hogy szolgálatba álljon, látván a hõs hatalmas termetét és kidagadó izmait megrémült tõle, s úgy döntött, hogy parancsait nem személyesen, hanem szóvivõjével Kopreusszal közölteti majd. Bámulatosan merész és nem kevésbé veszélyes büntetéssorozatot eszelt ki, aminek kiötlésében Héra készségesen segített neki. Az elsõ ilyen lehetetlen munka a nemeai oroszlán megölése volt. E vadállat bõrén nem fogott a fegyver és termete legalább kétszerese volt egy közönséges oroszlánéhoz képest. Héraklész egy álló hónapon át üldözte, míg végül buzogányával iszonyatosat csapva reá elkábította és megfojtotta a fenevadat. Mikor Eurüsztheusz meglátta az iszonyú állat hatalmas tetemét megtiltotta a hõsnek, hogy lábát többé betegye a várba és kijelentette, hogy ezentúl elegendõ lesz a feladat teljesítésének bizonyítékát a várfalak alá hoznia, majd õ a várfal tetejérõl fogja azt megtekinteni. A második feladat a lernai Hüdra megölése volt. Ennek a Lerna mocsaraiban tanyázó vízi kígyónak kilenc feje volt - köztük egy halhatatlan -, de szinte elpusztíthatatlan volt, mert ha egy fejét levágták, kettõ nõtt helyébe. Héraklésznak ezúttal unokaöccse Iolaosz segített. Tüzes nyilakat kezdett a Hüdra barlangjába lõdözni, de ekkor a vízi szörny segítségére sietett Karkinosz, a mocsárban élõ, erõs ollójú, hatalmas rák és beleakaszkodott Héraklész lábába. Iolaosz egy jól irányzott csapással leterítette Karkinoszt, de ekkor Hüdra elõtört rejtekébõl. Héraklész sorra leütötte mindegyik fejét, de mindegyik helyére két újabb nõtt és a harc egyre veszélyesebb lett. Héraklész isteni sugallatra, mikor ismét leütötte az egyik fejet, egy fáklyával leégette a csonkot és új fej már nem jelent meg. Ezután sorra egymásután lemetszette a még meglévõ fejeket, míg Iolaosz a csonkokat égette le. A végén Héraklész lecsapta a halhatatlan fejet is, az üszkös maradványokkal együtt elásta és egy sziklát gördített fölé, míg nyilait a Hüdra epéjébe mártotta így azok ezentúl halálos, soha nem gyógyuló sebet ütöttek. E küzdelembõl is gyõztesen tért vissza, de már várta a következõ feladat, hozza el elevenen Mükénébe az Artemisznek szentelt kerüneiai szarvast. A szarvas, amelyet hajdanán Taügeta Pleiász szentelt Artemisznek arany agancsot hordozott fején, testét pedig érclábak vitték, amelyekkel elképzelhetetlenül gyorsan tudott futni. Megölni könnyû lett volna a nemes vadat, de utolérni szinte lehetetlen volt. Ezért volt ez embert próbáló feladat és még azért is, - és ezt Eurüsztheusz is tudta - mert halandó nem érinthette a szent állatot anélkül, hogy ne vonta volna magára azzal Artemisz haragját. Héraklész ûzõbe vette a gyors agancsost a kerüneiai hegyvidéken és ezzel egy ádáz kimerítõ és szinte soha véget nem érõ hajsza kezdõdött hegyen-völgyön keresztül. Sokszor került közel a nemes vad, de Héraklész mindannyiszor erõt vett magán és nem használta fegyvereit, nem akarta megsebezni Artemisz szarvasát. Egy teljes esztendõ telt már el azóta, amikor Héraklész elõször megpillantotta a szarvast, de utolérni nem tudta. Számtalan hegyet és erdõt megkerültek már, amikor az agancsos visszatért, hogy Artemisz hegyén keressen menedéket. A szent hegytõl már csak egy folyó választotta el, de azt már Héraklész nem hagyta, hogy átúszva eltûnjön szeme elõl, ezért könnyû nyilával gyengéden megsebezte. Héraklész szelíden emelte vállaira a rég ûzött állatot és az erdõn át elindult Mükéné felé, de alig tett meg pár lépést, amikor megjelent elõtte a haragvó Artemisz és annak öccse Apollón. Dühösen vonták felelõségre öccsüket, de Héraklész azzal védekezett, hogy õ csak Eurüsztheusz parancsát követte és bocsánatot kérve próbálta kiengesztelni a haragvókat. Artemisz elfogadta a hõs érvelését és megbocsátva engedte útjára bátor öccsét. A következõ, negyedik munka az erümanthoszi vadkan elevenen elfogása és Mükénébe hurcolása volt. Erümanthosz vidékét pusztította a roppant agyarú hatalmas vadkan, de Héraklész nem használhatta fegyvereit, csak csellel foghatta el a vadat. Az erümanthoszi erdõt és a meredek bércet magas hó borította, amelyben Héraklész csak derékig süppedve tudott járni. A vadkan nagyokat fújtatva menekült az oroszlánbõrrel borított hõs elõl és a vastag hóban próbált utat törni magának, a biztonságot adó erdõ felé. Héraklész mindenütt a nyomában volt és a sörtés vad egyre mélyebbre süppedt, egyre nehezebben vonszolta magát a hóban elõl, de a kimerültség legyõzte, s végül fáradtan adta meg magát a sorsnak. Héraklész a vállára vette a roppant agyarast és büszkén vitte Eurüsztheuszhoz. Mikor Eurüsztheusz a távolban megpillantotta Héraklészt, vállán a hatalmas fújtató vadkannal, megrettenve keresett menedéket a palota egyik földalatti termében, ahol egy öblös bronzhordóba bújt és kérte Héraklészt, vigye a vadat minél messzebbre a palotától és jutalmul egy könnyebb feladatot kap. A könnyebb feladat, amely már az ötödik Augeiász éliszi király istállóinak kitakarítása volt. Ez a feladat csak látszólag volt könnyû, mert Augeiász számolatlanul tartotta istállóiban a marhákat és a király gazdagságától csak hanyagsága volt nagyobb. Az istállót soha nem takarította senki és ezért abban mindent ellepett a mocsok és a ganéj óriási halmokban állt. Héraklész eltitkolta Augeiász elõtt, hogy Eurüsztheusz szolgája és felajánlotta neki, hogy istállóját egyetlen nap alatt megtisztítja a sok évi szennytõl a gulya egytizedéért. A király ráállt az alkura, mert úgy gondolta, hogy ezt halandó nem képes véghez vinni ilyen kevés idõ alatt, de csalatkoznia kellett. Héraklész ugyanis buzogányával nyílást ütött az istálló falán és elterelve medrükbõl a közeli Alpheiosz és Péneiosz folyókat az istállóba vezette a rohanó vizet. Az istállón keresztülhömpölygõ folyók gyors és alapos munkát végeztek és a nap még le sem bukott a látóhatáron , mikor már minden tisztán ragyogott. A fukar Augeiász riadtan látta, hogy Héraklész végzett az emberfeletti munkával, de idõközben tudomására jutott, hogy a hõs Eurüsztheusz szolgálatában áll és hogy Mükéné királya parancsolta meg neki, az istálló megtisztítását, s ezt használva ürügyként megtagadta a kialkudott bért. Héraklész a sértést nem felejtette el, s mikor késõbb lehetõsége nyílt rá fegyveres küzdelemben legyõzte Augeiászt és az éliszi trónra annak fiát Phüleuszt ültette, akit egykor apja számûzött, mert az a hõs pártját fogta. A soron következõ munka a sztümphaloszi madarak kiirtása volt. Ezek a Sztümphalosz tó mocsaras vidékének erdeiben tanyázó madarak iszonyú pusztítást végeztek a környéken és még az emberek, állatok sem voltak tõlük biztonságban, hisz rézcsõrükkel, rézkarmaikkal rátámadtak mindenkire, ezenkívül hegyes és éles réztollaikat nyílvesszõként zúdították a magasból ellenségeikre. Héraklész tudta, hogy a földrõl nem tud végezni velük, ezért elhatározta, hogy felmászik egy magas fára és onnan próbálja meg lenyilazni õket, de hiába kapaszkodott fel, a rézszárnyasok elrejtõztek a sûrûben, s eszük ágában sem volt felrepülni és célpontul szolgálni. Ekkor Athéné sietett pártfogoltja segítségére és Héphaisztosz által készített rézkereplõket hozott Héraklésznek, amikkel az akkora lármát csapott, hogy a madarak riadtan felrepültek, s ekkor nyilazni kezdte õket rengeteget elpusztítva közülük, míg a szárnyasok másik része, félelmében elrepült és többé nem is tértek vissza. A hetedik feladat színhelye Kréta szigete volt, Héraklésznek azt a krétai bikát kellett Eurüsztheuszhoz elevenen elvinnie, amelyet egykor Poszeidón ajándékozott Minósznak, azzal a kikötéssel, hogy áldozza fel neki. Azonban Minósznak annyira megtetszett a gyönyörû állat, hogy megtartotta magának és helyette egy másik bikát áldozott fel. Poszeidón azonban ezt nem bocsátotta meg és büntetésbõl õrjöngõvé változtatta a szelíd bikát, ami az egész szigetet bekóborolta és pusztított mindent, ami csak az útjába került. Héraklész felkereste Minószt és engedélyét kérte a dühöngõ állat elfogására, aki örömmel egyezett bele, csak vigye, ha tudja. A hõs egy nádas tó partján találta meg a bikát, szarvánál fogva a földre teperte és engedelmességre bírta. Elvitte Mükénébe, ahol azután, hogy megmutatta Eurüsztheusznak, szabadon engedte. Nyolcadik munkájaként Diomédész thrák király emberhúson élõ négy lovát kellett elkötnie és Eurüsztheuszhoz vezetnie. Tirida városába érve, Diomédész lovászait helybenhagyva elhajtotta a lovakat és a tengerparton egyik barátjára Abdéroszra bízta õket, míg maga visszafordult, hogy visszaverje a bisztonok seregét, amelyet maga Diomédész vezetett. Az ellenséget sikerült megfutamítania, Diomédészt elfogta és megkötözte, s úgy bánt el vele, mint ahogy az szokott vendégeivel: a vérengzõ lovak elé vetette, akik szétmarcangolták egykori gazdájukat, miután már felfalták Abdéroszt is, Héraklész távollétében. A hõs megfékezte a lovakat és Eurüsztheuszhoz vitte õket, aki szabadjára engedte mind a négyet, amelyek így a vadállatok prédái lettek. A következõ, kilencedik munka ötletét Eurüsztheusz leánya, Admété adta apjának, azzal, hogy sóvárogva kijelentette, bárcsak övé lehetne az amazon királynõ, Hippolüté öve. A feladat adott volt, már csak végre kellett hajtani. Héraklész hajón utazott Themiszkürába, az amazonok fõvárosába, ahol megkereste Hippolütét, s elmondta neki utazása célját. A királynõt lenyûgözte Héraklész termete és izmos teste, s mivel már hallott tetteirõl, készségesen megvendégelte a hõst és felajánlotta, hogy önként átadja híres övét. Azonban ezalatt Héra amazonnak álcázva magát elhíresztelte, hogy Héraklész el akarja rabolni a királynõt, ezért a harcias asszonyok fegyvert ragadtak és a palotába rontottak. Héraklész azt hitte, hogy vendéglátója szándékosan tõrbe csalta, s ezért azonnal megölte Hippolütét, az övét levette derekáról és felkészült a támadásra. Mikor sikerült visszavernie az amazonok csapatát, elindult Mükéné felé. Visszafelé útba ejtette Trója városát is, ahol Laomedónt, a királyt nagy bajban találta, ugyanis az történt, hogy Laomedón megsértette Apollónt és Poszeidónt, mire azok járványt és egy hatalmas tengeri szörnyet küldtek a városra és kijelentették, hogy csak akkor engesztelõdnek meg, ha a király leányát Hésziónét feláldozzák a szörnynek. Héraklész vállalta, hogy elpusztítja a szörnyet, ha Laomedón jutalmul neki adja híres lovait, amelyet egykor Zeusz ajándékozott nagyapjának, Trósznak. Laomedón ráállt az alkura, de amikor Héraklész megölte a szörnyet, megmentve a lányt, hitszegõen megtagadta az ígért jutalmat. Késõbb Héraklész visszatért és a sértés miatt elfoglalta Tróját, s Laomedónt megölte. Héraklész tizedik feladata Gérüóneusz mesés gulyájának elhajtása volt. Gérüóneusz deréktól felfelé három testet viselõ óriás volt és Erütheia szigetén élt, amelyet az Ókeánosz hullámai fogtak körül. Hízott marháit pásztora, az óriás Eurütión vigyázta és annak kutyája, a kétfejû Orthosz. Eurüsztheusz remélte, hogy Gérüóneusz, Eurütión és Orthosz együtt még Héraklésznek is sok lesz, emellett pedig már maga Erütheia szigetének elérése is lehetetlen feladatnak tûnt, hisz az Ókeánosz habjain halandó még soha nem hajózott át. Héraklész elindult nyugatnak Észak-Afrikán keresztül, de amikor Líbiába érkezett, a kietlen sivatagban elviselhetetlenné vált számára a hõség, ezért kifeszített íját Hélioszra irányította. A napistent meglepte Héraklész vakmerõsége, megtetszett neki bátorsága és jutalmul kölcsön adta neki arany hajóját, hogy azzal utazzon Erütheia szigetére. Héraklész tehát hajóval folytatta útját, s mikor a Földközi-tenger nyugati végére érkezett, utazása emlékére hatalmas sziklákból oszlopokat állított fel, ott ahol Európa és Afrika majdnem összeér. Ezeket Héraklész oszlopaiként emlegették, s csak késõbb vált ismertté Gibraltári szoros néven. Mikor céljához, a szigethez megérkezett alig szállt partra, Orthosz máris dühödten rontott rá, de buzogányának egyetlen hatalmas ütésével földre terítette a szörnyet, s hasonló módon bánt el a hatalmas termetû pásztorral, Eurütiónnal is. A gulya tulajdonosának Gérüóneusznak megölése már egy kicsit nehezebb feladatnak bizonyult, mert a Háromtestû három kezével dárdát, a másik hárommal pedig pajzsot tartva rontott rá a betolakodóra, hogy visszaszerezze a közben elhajtott állatokat. Héraklész három Hüdra méreggel átitatott nyílvesszõt húzott elõ, pontosan célzott és talált is. Gérüóneusz holtan bukott a földre, de Héra nem akart belenyugodni Héraklész gyõzelmébe és Gérüóneusz segítségére sietett, de a hõs egy könnyû nyíllal jobb mellén megsebezte az istenek úrasszonyát és ezután már szabad volt az út visszafelé. Visszaadta és megköszönte a hajót Héliosznak és elindult Európa földközi tengeri partvidékén zöldellõ mezõkön és dús dombokon hajtva keresztül a pompás gulyát. Már majdnem feladata végéhez ért, amikor Héra ismét keresztbetett neki. Veszettséget küldött a marhákra és a megvadult állatok szanaszét rohantak a hegyekbe. Héraklész csak nagy üggyel-bajjal tudta összeterelni az állatokat, majd utána már minden akadály nélkül Mükénébe hajtotta õket. Mikor a gulyát Eurüsztheusz karámjaiba terelte, a király a hõs legfõbb ellenségének Hérának áldozta fel az állatok javarészét. Eurüsztheuszt bosszantotta, hogy Héraklész eddig minden , lehetetlennek tûnõ feladatot véghez vitt, ezért tizenegyedik munkaként egy különösen nehéz feladatot agyalt ki, a hõs hozza el a Heszperiszek kertjébõl Héra aranyalmáit. Ez azért volt rendhagyóan nehéz feladat, mert azt, hogy a Heszperiszek kertje merre található senki sem tudta, emellett pedig a kertet egy hatalmas, örökké éber kígyó Ládón õrizte. Héraklész búslakodva indult útjára, nem tudta melyik irányba menje, merre keresse az aranyalmafák kertjét. Szerencséjére, mikor az Éridanosz folyó partján kóborolt összetalálkozott a folyó nimfáival, akiktõl azt a tanácsot kapta, hogy keresse fel az igazmondó tengeri öreget, Néreuszt és kérdezze meg õt a kert holléte felõl, de tartsa szorosan a markában, mert a tengeristen különbözõ alakokat öltve próbál majd kezébõl kisiklani. Héraklész már jobb kedvvel elindult, hogy megkeresse Néreuszt és rá is talált az egyik öbölben. Néreusz, úgy ahogy a nimfák mondták, különféle állatok alakját magára öltve próbált Héraklész elõl elmenekülni, de a hõs szorosan tartotta, nem eresztette el, s így õ lett a gyõztes. Néreusz pedig kénytelen volt megadni az útmutatást a Heszperiszek kertjéhez. Héraklész elindult a megadott útvonalon, s nemsokára meg is érkezett messze nyugatra, Atlasz székhelye mellé, a csodálatos kerthez. Felajzott íjjal rontott be a kertbe, s megtámadta az örökké éber Ládónt. A hatalmas kígyó bömbölve vetette magát Alkméné fiára, hogy megvédje a kertet, azonban a Hüdra méreggel átitatott nyilak kivívták a diadalt, s Ládón elbukott. Héraklész megnyugtatta a megrémült Heszperiszeket és elmondta nekik, hogy Eurüsztheusz parancsára jött az aranyalmákért. Az istennõk beleegyeztek kérésébe és készségesen adtak át Héraklésznak egy pár csillogó gyümölcsöt. Mikor megérkezett velük Eurüsztheuszhoz, a király annyira megrémült, amikor megpillantotta a halandó szem által eddig még nem látott gyümölcsöket, hogy nyomban Héraklésznek ajándékozta õket, õ pedig Athéné oltárára helyezte azokat. Az istennõ visszavitte a Heszperiszeknek az almákat, mert az istenek törvénye tiltotta, hogy Héra gyümölcsei máshol legyenek, Héra pedig jutalmul hû szolgálataiért Ládónt csillagképpé változtatta. Eurüsztheusz tudta, hogy Héraklésznak már csak egy feladatot adhat, ezért - talán Héra sugallta neki - azt kívánta, hogy Héraklész szálljon alá az Alvilágba és hozza fel neki az Alvilág õrét, a vad, háromfejû kutyát →Kerberoszt. Ennél nehezebb és veszélyesebb munkát ki sem találhatott volna és remélte, hogy a hõs odavész a holtak birodalmában. Héraklész elõbb beavattatta magát, a misztériumokba, az Alvilág sötét titkaiba, hogy meg ne sértse a lenti isteneket, majd pedig az istenekhez könyörgött, hogy segítsék meg veszélyes vállalkozásában. Zeusz meghallgatta fia kérését és elküldte hozzá Hermészt, hogy õ kísérje és vigyázza lépteit. Hermész elvezette Héraklészt a Tainaron-fokhoz, ahol az Alvilág bejárata volt, s együtt szálltak alá a sötét és félelmetes világba. Héraklész egyenesen az alvilági uralkodópár trónjához ment, Hádész szívélyesen fogadta unokaöccsét, Perszephóné pedig fivérét. Alkméné fia elõterjesztette kívánságát és Hádész nem ellenezte Kerberosz elhurcolását, de feltételt szabott, azt, hogy Héraklész fegyverrel nem érintheti a szörnyet, csak puszta kézzel bánhat el vele. A hõs megköszönte a szívélyes fogadtatást és visszaindult a nagy alvilági kapuhoz, hogy foglyul ejtse a vad kutyát. Puszta kézzel esett Kerberosznak és fojtogatni kezdte, de az nem hagyta magát, vadul védekezett, kígyóban végzõdõ farkával marta Héraklészt mély sebeket ejtve rajta és veszetten vonaglott. Héraklész már vérzett, de dühe megsokszorozta erejét, Kerberosz torkát és engedelmességre kényszerítette. A kutya megadta magát, Héraklész súlyos láncot rakott rá és elindult vele vissza a napvilágra. Mikor felértek a fényre Kerberosz vad ugatásba kezdett, hisz elõször látott életében napfényt. Félelmében habzott a szája és ahová nyála cseppent, ott mérges növény sarjadt a földbõl. Héraklész megérkezett Mükénébe és mikor Eurüsztheusz megpillantotta a pokoli Kerberoszt, minden ízében remegni kezdett és térdre esett Alkméné fia elõtt, s úgy kérte, vigye vissza a szörnyet Hádész birodalmába. Héraklész teljesítette kérését, de ezzel letelt a szolgasága Mükéné királyánál, végre szabad volt és megtisztult fiai megölésének bûnétõl. Elhatározta, hogy feleséget szerez magának, ezért jelentkezett arra az íjászversenyre, amelyet egykori tanítója, Eurütosz oikhaliai király hirdetett meg, s amelynek díja a király leánya a szépséges Iolé volt. A feladat az volt, hogy ki tudja felülmúlni íjászatban Eurütoszt, aki tudvalevõleg a legjobb íjász hírében állt. Héraklész bizonyította, hogy egykor kiváló tanítványa volt a királynak, aki a versenyben alul maradt. Iolé fivérei azonban nem akarták, hogy húguk Héraklészhez menjen feleségül, s aggódva szóltak apjukhoz: ha Alkméné fia elveszi Iolét és gyermekeik születnek, ki tudja, nem keríti-e hatalmába ismét a dühöngõ õrület, s nem fogja-e ismét elpusztítani gyermekeit, mint azt egykor már megtette. Eurütosz akit amúgy is bántott a vereség, egyetértett fiaival, s megtagadta a hõstõl a lányt, hiába állt annak pártjára a király legfiatalabb fia, Iphitosz. Héraklész bosszúsan indult tovább, magába rejtve haragját, hogy máshol keressen magának feleséget és Kalüdónban rá is akadt a szépséges Déianeirára, Oineusz király leányára, aki viszonozta a hõs érzelmeit, de kezét már elõbb megkérte Akhelóosz folyamisten, akivel Héraklésznak meg kellett küzdenie, s amely küzdelembõl Alkméné fia került ki gyõztesen. Esküvõjük után Déianeira és Héraklész Kalüdónban Oineusz palotájában éltek gondtalanul, de Héra ismét bajt kevert: egy lakomán olyan haragra gerjesztette a hõst, hogy az egyik barátjának fiát véletlenül agyonütötte. Barátja megbocsátott ugyan neki, de Héraklész nem tudott magának megbocsátani és önkéntes számûzetésbe indult asszonyával együtt, Trakhisz felé. Mikor az Euénosz folyóhoz értek Héraklész rábízta hitvesét a folyó révészére, Nesszosz kentaurra, hogy vigye át a túlpartra, míg õ maga könnyûszerrel átgázolt a folyón. Mikor a kentaur a folyó közepéhez ért, erõszakoskodni kezdett Déianeirával, mire az asszony segítségért kiáltott, s Héraklész a túlpartról mérgezett nyilat lõtt a vakmerõre. Azonban Nesszosznak még maradt annyi ideje, hogy bosszút álljon a hõsön: rávette Déianeirát, hogy fogja fel a sebbõl kifolyó vérét, s ha Héraklész valaha más nõ után fog nézni, kenje meg a vérrel férje ruháját és az majd visszatér hozzá. Az asszony teljesítette a haldokló kérését, nem is sejtve, hogy ezzel férje halálát elõlegezte meg. Mikor Trakhiszba érkeztek, annak királya, Kéüx oltalmába fogadta õket, így ott letelepedtek, boldog házasságban éltek, több gyermekük született és Héraklész rendszeresen eljárt hazulról újabb kalandokat keresve. Részt vett az argonauták expedíciójában, megszabadította láncától a Kaukaszosz szirtjén szenvedõ Prométheusz titánt, legyõzte, s megölte Küknoszt, Arész veszedelmes fiát, legyõzte Thanatoszt, s elragadta kezébõl Alkésztisz lelkét, mikor az önként vállalta a halált férje, Admétosz helyett, az istenek segítségére sietett a Gigászok leverésében és volt rabszolga is három évig Omphalé lüdiai királynõnél vendéggyilkosság miatt, amit természetesen Hérának köszönhetett. Mikor rabszolgasága letelt, megtámadta Oikhaliát és a régi sérelem miatt Eurütosz királyt megölte. Foglyai között volt egykori szerelme, a szépséges, vörös hajú Iolé is. Héraklész gyöngédséggel halmozta el a lányt, akinek szépsége, mint egykor, most is megigézte. Azonban ez tudomására jutott feleségének, Déianeirának is, aki elérkezettnek látta az idõt, hogy hasznát vegye Nesszosz vérének. Férje egyik szépen hímzett köntösét bekente a varázserejûnek vélt vérrel, s hírnökével, Likhasszal elküldte Oikhaliába. Déianeira röviddel ezután rájött, hogy Nesszosz álnokul rászedte, mert észrevette azt a gyapjúdarabot, mellyel a köntöst bekente, s amely a nap melegének hatására lángolni és sisteregni kezdett. Gyorsan futárt szalasztott Likhasz után, de késõn, Héraklész már felöltötte asszonya végzetes ajándékát és épp áldozatot mutatott be az isteneknek, amikor az áldozati tûz melege feloldotta a Nesszosz vérében lévõ Hüdra mérget, amely behatolt a hõs testébe és iszonyú fájdalmakat okozott. Égette, mint a tûz, s mikor megpróbálta letépni magáról a köntöst, az annyira hozzátapadt testéhez, hogy húsát is szaggatni kezdte vele. Vére ömlött sebeibõl és sistergett, bugyborékolt, belevetette magát a közeli folyóba, de a méreg csak erõsebben kínozta, majd õrjöngve rohangálni kezdett, fákat tépett ki gyökerestõl és a végzetes ajándékot hozó Likhaszt dührohamában egy szirtrõl a tengerbe hajította. Mikor haragja lecsillapodott magához hívatta fiát, Hülloszt és megkérte, hogy vigye el a trakhiszi Oita hegyre, ahol végre meghalhat. Déianeira a hír hallatára kardot szúrt szívébe, azzal bizonyította ártatlanságát, s mikor Héraklész értesült Nesszosz vérérõl és felesége haláláról, megbocsátóan sóhajtott és arra kérte fiát, hogy rakjon magas halotti máglyát a hegy tetejére és égesse el, hogy végre megszabaduljon életétõl. Hüllosz mindent elõkészített, Héraklész a máglyára lépett, de senki sem akarta meggyújtani a farakást hiába könyörgött, mígnem arra vetõdött az ifjú Philoktétész, aki vállalta, hogy fáklyájával lángra lobbantja a máglyát. Héraklész hálából neki ajándékozta íját és nyilait, majd ünnepélyes arccal várta végzetét. A lángok magasra csapta, de a máglya fölé hatalmas, komor zivatarfelhõ ereszkedett, villámok csaptak ki belõle és mennydörgés közepette Athéné alászállt az Olümposzról, hogy arany kocsin ragadja magával a hõst. Héraklész megfiatalodva szállt az Olümposzra, Athéné kézen fogva vezette az istenek gyülekezetébe, a szép Areté pedig koszorút helyezett a fejére. Zeusz büszkén köszöntötte fiát, halhatatlansággal jutalmazta és rábeszélte Hérát, hogy fogadja fiává, aki ezután elfelejtette régi gyûlöletét, szinte saját fiaként szerette a hõst, s még szép leányát Hébét is feleségül adta hozzá. Lakodalmukat az Olümposz termeiben ülték, s házasságukból két fiú, Alexiarész és Anikétosz született. Héraklész az Olümposz kapusa lett, ezután õ vigyázott az ég bejáratára és esténként segített a vadászatról hazatérõ Artemisznek a rengeteg zsákmányt leemelni kocsijáról, s lenyúzni az állatok gyönyörû bõrét.
Zeusz 10 évig háborút indított Kronosz és titánok ellen. az alvilágból kiszabadított küklopszokkal és százkarú óriásokkal legyõzte apját. Így lett Zeusz az istenek királya. Zeusz elsõ felesége Themisz volt Uranosz és Gaia lánya a Törvényesség istennõje. Második felesége Héra lett, aki egyben testvére is a nõk védelmezõ istennõje. házasságukból született Arész a Háború istene. Zeusz szeretõje Létó volt, akitõl Apollón a Világosság, a Jóslás, és a Költészet istene, valamint Artemisz a vadászat szûz istennõje is született. Héra nagyon megharagudott férje kicsapongásai miatt és elhatározta, hogy Õ is szül egy olyan gyereket, aki nem Zeusztól származik. Így látta meg a napvilágot a férfi nélkül fogant Héphaisztosz. A tudás és a mûvészetek istennõje Pallasz Athéné Zeusz fejébõl pattant ki. A zeusz villámától megérintett tenger habjaiban született meg Aphrodité a Szépség és Szerelem istennõje. Zeusz fia még Hermész a Tolvajok istene, Hermész utódja pedig Pán, a Pásztoristen.
Van olyan mítosz is, amely szerint a Föld az olymposi istenek ellen lázadó gigászok kiömlõ vérébõl sarjasztotta az elsõ embereket. Ez a fajta is istentelen és erõszakos volt, akárcsak maguk a gigászok, meglátszott rajtuk, hogy vérbõl sarjadtak. Látta bûneiket Zeus az Olymposról, szörnyû haragjában összehívta az istenek gyûlését és kihirdette köztük, hogy elpusztítja az embereket. Voltak, akik helyeselték Zeus szavait s még ösztökélték is haragját, mégis sajnálták az emberi nem teljes pusztulását, és aggódva kérdezték : mivé lesz a föld, ha magára marad, s ki fog az õ oltáraikra tömjént hozni? Vagy a pusztító vadaknak akarja átadni az egész földkerekséget? De az istenek királya leintette az aggodalmaskodó kérdéseket avval, hogy már az õ gondja a többi, és új sarjadékot ígért, csodálatos eredetbõl, mely már nem lesz hasonló az elsõ emberek fajtájához. S már-már el is szórta volna villámait a földre, de félt, hogy annyi tûztõl még a szent aether is lángra kap, és a hatalmas világtengely elég. Eszébe jutott a végzet szava is, hogy eljõ majd az idõ, mikor a tenger, mikor a föld és az ég királyi palotája tüzet fog és lobogva ég, és a világ mesteri építménye leroskad. Félreteszi a kyklópsok kezétõl készített fegyvereket és a büntetés ellenkezõ nemét választja, azt, hogy minden világtáj felõl esõt bocsátva alá, a halandó fajtát a hullámokba fojtja. Az északi szelet elzárta Aiolosnak, a szelek királyának barlangjába s vele együtt a többi szelet is, ami csak szétszórja az összegyûjtött felhõket, és kibocsátja Notost, az esõt hozó déli szelet. Nedves szárnnyal repül ki a Notos, szuroksötétségbe takarva vésztjósló arcát, szakálla felhõktõl nehéz, fehér hajáról ömlik a víz, homlokán ködök ülnek, tollai harmatosak, keble is, és amint széles kezével a lecsüngõ feIhóket facsarja, recsegés-ropogás támad, és a felhõkbe zárt esõ zuhog alá az égbõl. Héra hírnöke, a tarka színekbe öltözött Iris , összeszedi a vizet mindenünnen, s viszi, hogy a felhõket táplálja vele. Leteríti a víz a vetést, amitõl annyit remélt a földmûves, odalett, és a hosszú esztendõ minden fáradsága kárba megy. Nem is elégedett meg az éggel, saját hatalmával Zeus. Segédcsapatokkal: habjaival áll melléje kék színû testvére. Összehívta Poseidón a folyamokat, s mikor ezek beléptek királyuk palotájába, így szólt hozzájuk : - Nincs idõ most hosszú biztató beszédre, öntsétek ki minden erõtöket, így kell lenni, nyissátok ki tárházaitokat, s a gátat letépve, engedjétek szabadjára folyástokat! Így hangzott a parancs, a folyamok elhagyták ismét királyuk palotáját, forrásaik száját kitágították és fékevesztett futással hömpölyögtek a tengerekbe. Maga Poseidón háromágú szigonyával a földet bökte meg, az megrázkódott és rengésével szabaddá tette a vizek útját. Medrükbõl kilépve futottak a folyók a nyílt mezõkön, s a vetésekkel együtt kicsavart fákat, barmokat, embereket, leszakított tetõket, szentélyeket ragadtak tova oltáraikkal. Ha pedig megmaradt egy-egy ház, és ellen tudott állni ekkora pusztulásnak, anélkül, hogy összeomlott volna, a túlnõtt habok mégis betakarták, s még a tornyok is eltûntek az ár alatt. Már nem volt különbség tenger és föld között, minden egy víztükör volt, és partja nem volt ennek a tükörnek. Az emberek menekültek, egyik magasabb dombot keresett, a másik esónakba ült és evezõt forgat ott, ahol a minap még szántott. Ez a vetés fölött, vagy elmerült háza oromzata fölött hajózik, amaz halat fogdos a szilfa tetején. Megesik, hogy zöldellõ réten vetik ki a horgonyt, vagy a szõlõhegyet horzsolja maga alatt a görbe hajógerinc. És ahol az imént még kecses gödölyék szakították a füvet, most ormótlan fókák hevertetik testüket. Csodálkozva nézik a víz alatt a berkeket, a városokat, a házakat Néreus leányai, s az erdõket ellepik a delfinek, a magas ágakba ütköznek és meginognak alattuk a tölgyfák. Ott úszik a farkas a juhok között, viszi az áradat a sárga oroszlánokat, viszi a tigriseket, s nem használ villámereje a vadkannak, sem pedig gyors lába az elsodort szarvasnak. Sokáig keresve egy darab szárazat, ahol megpihenhet, ellankadt szárnyakkal hull a tengerbe a kósza madár. Elborította már a halmokat is a tenger féktelen szabadsága, s új habok verdesték a hegycsúcsokat. Az emberek legnagyobb részét az ár ragadta magával, és akiket az ár megkímélt, azokat élelem fogytán a hosszú éhezés pusztította.
Aphrodité, Αφροδίτη: a tenger habjaiból kiemelkedõ
A szépséges hölgy Zeusznak sok fejtörést okozott, ugyanis a fõisten félt, hogy Aphrodité kegyeiért véres csatákat vívnak majd az olümposziak, így a béke érdekében Héphaisztosznak, a kovácsistennek ajánlotta fel Aphroditét, aki feleségül is vette a szépséget. Az Olümposz legrútabb, de legkiegyensúlyozottabb istene a nagy szerencse után pazar ékszerekkel árasztotta el feleségét, így például kapott egy övet, amelyet igen finom kovácsmunkával készített hitvesének aranyból, és megszórta egy kis bûbájjal is. Amikor ezt az övet viselte Aphrodité, senki nem tudott neki ellenállni. Ám Aphrodité vére forrt, és szerette a vigadalmakat és a fülledt erotikát, így hamarosan eltávolodott örökké kormos férjétõl. Az olümposziak közül õt szerették a legtöbben, és õ is szeretett a legtöbbet. Az Erisz által az istenek közé gurított, "A legszebbnek" feliratú aranyalmát is végül õ nyerte meg Párisztól, miután Héra és Athéné mellett õ a legszebb halandó nõ szerelmét, Helénáét ajánlotta fel neki. Ezzel robbant ki a trójai háború.
Rendkívül szeszélyes és bohó istennõ hírében állt. Kedvelt növényei voltak az Adónisz vérébõl általa teremtett rózsák, a mirtusz, a gránátalma és a citromfa. Nagy ünnepeket, az Aphrodisziászokat tartották tiszteletére az ókori Hellász különbözõ pontjaiban. A buja, erotikus ünnepek alkalmával fõleg Athénban és Korinthoszban a nagy lakomák során Aphrodité papnõi vagy kísérõi erotikus táncot lejtettek, ami hivalkodó jellege miatt gyakran egy-egy nézõ elcsábításában teljesedett be. Õket azonban nem tekintették prostituáltaknak, mivel a szeretkezést egy ilyen papnõvel egyfajta áldozatnak tekintették Aphrodité felé.
Milyenek voltak a görög istenek? Olyanok, mint maguk a görögök. Okosak, méltóságteljesek, de telis-teli emberi gyarlósággal.
Az Uránosz ellen lázadó fiú, Kronosz, egy gyémántsarlóval levágja apja nemzõszervét, majd feleségül veszi nõvérét, gyermekeit pedig megeszi. Az új fõisten Zeusz mindenféle alakot magára ölt hogy házasságkötésekor elrejtõzhessen felesége féltékeny pillantása elõl. Félrelépéseinek se szeri se száma, általában állat képében jelenik meg a légyotton, de volt aranyesõ is, s az sem zavarja különösebben, hogy a sas képében elragadott Ganümédész történetesen szintén hímnemû. Poszeidon átka következtében Minósz felesége beleszeret egy bikába és Daidalosznak kell egy mûtehenet ácsolnia, hogy annak belsejébe bújva a hölgy szerelme beteljesülhessék. Mikor Héphaisztosz rajtakapja feleségét, Aphroditét Árésszal, az istenek jót kacagnak azon, hogy milyen leleményes ez a kovácsisten, s eszükbe sem jut, hogy meglepõdjenek a házasságtörésen.
A görögök nemiséghez való viszonya gyökeresen más volt, mint manapság. A krétai nõk dekoltázsa a kebel alatt húzódott, s a mellbimbókat rúzsozták ki. A görög poliszok tele voltak priaposz, pán, szatürosz vázafestményekkel, szobrokkal, amelyek ezeket a félisteneket nemileg erõsen felzaklatott állapotban ábrázolták.
Annál szigorúbban õrködtek feleségük erkölcse fölött.
A görög férfiak minden téren szabad emberek voltak, így egy kis házasságtörés vagy prostituálttal való kapcsolat nem tartozott a szégyenteljes dolgok közé. A homoszexualitásra pedig még olykor büszkék is voltak. Platón szerint az a legjobb hadsereg, ahol a katonák egymás szeretõi, hiszen borzasztóan ciki a kedvesem elõtt gyávának mutatkozni. Egyes történészek szerint a thébaiak Szent phalanxsza ezt az elméletet igen nagy hatékonysággal ültette át a gyakorlatba.
Aphrodité, a szerelem és termékenység istenn&je beleszeretett a szép Adóniszba. Elrejtette &t egy szelencébe, hogy senki más ne láthassa, majd a szelencét Perszephonénak adta, az alvilág úrn&jének, hogy vigyázzon rá. Õ azonban felnyitotta a dobozkát, és amint megpillantotta Adóniszt, & is nyomban beleszeretett, s esze ágában sem volt visszaadni Aphroditénak kedvesét. Aphrodité bánatától a földek is kiszáradtak. Atyja, Zeusz sem tudta megvigasztalni leányát. Végül Zeusz elrendelte, hogy Adónisz az év egyharmadát töltse Aphroditével, a másik harmadát Perszephonéval, a harmadik harmadban pedig legyen egyedül. Így aztán minden tavasszal visszatér Aphroditéhez, s a földek virágba borulnak, a termés szárba szökken a boldog szerelemt&l, télen pedig Persephonéval tölti el az id&t alvilági birodalmukban.
Dionüszosz, a bor istene, Zeusz és Szemelé gyermeke halandó isten. Zeusz azt ígérte Szemelének, a Hold istenn&jének, hogy bármilyen kívánságát teljesíti. Szemelé ekkor Zeusz magzatát hordta a szíve alatt, és csak annyit kért, hadd láthassa majd a gyermeket a legfényesebb istenek sorában. Zeusz tudta, hogy ezt egyetlen halandó sem láthatja, megtagadta a kérést, ám Szemelé hajthatatlan volt. Bánatában meghalt. Zeusz kiemeltet estéb&l a magzatot és saját magába rejtette el, amíg meg nem született. A kisdedet a nimfák nevelték föl, s amikor fölcseperedett, messzi földekre vándorolt és dics& tetteket vitt véghez. Sóvárogva vágyott arra, hogy megláthassa anyját, ezért elindult az alvilágba, hogy rátaláljon. Amikor megtalálta &t, magával vitte az Olümposz csúcsára, ahol anyja végrela legfényesebb istenek sorában láthatta fiát.
A Dionüszosz-kultusz színhelye nem templomokban van, sem a szabadban, hanem színházakban. A kultusz része az istenr&l szóló drámák el&adása, ami a mai passiójátékok el&futárának is tekinthet&. Dionüszoszt megölték, de újra feltámadt. A bor isteneként is minden évben meghal, majd új életre kél. Tavasszal tartottak Dionüszosz-ünnepeket, amikor a sz&l& újra kihajt. munkahelyemben hogy fogok dolgozni?
A görög mondák hatfejû, tizenkét lábú szörnyetege, Tüphón és Ekhidné lánya. eredetileg szép nõ volt, akire Poszeidón a tenger istene is szemet vetett, az õ felesége , Amphitrité változtatta õt féltékenységbõl szörnyeteggé.
Egy tengerszoros partján, mély sziklabarlangban élt,átellenben Kharübdisszel a rettenetes örvényistennel.
Szküla hosszú nyakon ülõ fejeivel minden élõt felragadott aa hajókról, Kharübdisz pedig napjában háromszor iszonyú örvénybe szívott bele mindent.
Kirké tanácsaival felfegyverkezve elõbb az argonautáknak, majd Odüsszeusznak sikerült épségben, illetve veszteségek árán , de kijátszani a kettõs veszedelmet, amely közmondássá vált.
Aphrodité: Zeusz és Dióné leánya, a szépség és a szerelem istennõje, a tizenkét fõisten egyike. Miután anyja megszülte még egy ideig a tengerben idõzött, majd kagylóhéjban hajózott, Küthéra szigetére (ezért egyik mellékneve Küthereia), majd tovább Küproszra (ezért másik neve Küprisz). Aphrodité ébreszti fel a szerelmi vágyat, hatalmának senki sem tud ellent állni, csak három istennõt nem tud szerelembe igázni: Athénét, Artemiszt és Hesztiát. Kíséretét sok istennõ és isten képezi, ezek: a Khariszok, a Hórák, Peithó, Pothosz, Erósz, Anterósz, Himeirosz, Hümenaiosz, Hédóné, Paphié, Gamosz, Aphroszûné. Szekerét, amely aranyból van verebek és galambok húzzák, amelyek egyben szent madarai is, szent növényei a rózsa, az alma, és a mirtusz. Többször bocsátkozott szerelmi kalandba, nem csak istenekkel, hanem halandó férfiakkal is. Férje a sánta Héphaisztosz volt, akit Arésszal, a vad hadistennel csalt meg, azonban Héliosz észrevette õket, s jelentette az istennõ férjének. Héphaisztosz a szerelmeseket bûvös hálóval ejtette foglyul, miközben szeretkeztek, majd odahívta a többi istent, hogy nevessenek a pórul járt páron. A halhatatlanok jót mulattak Héphaisztosz furfangján, de persze annak még jobban örültek, hogy Aphrodité gyönyörû testét láthatták. Aphrodité értékelte a férfiistenek iránta tanúsított érdeklõdését, és ezért Hermésszel és Dionüszosszal is eltöltött egy-egy szerelmes éjszakát. Arésztól született: Phobosz, Deimosz, Erósz, Anterósz és Harmónia. Dionüszosztól Priaposzt és Hümenaioszt szülte, Hermésztõl Hermaphroditoszt. Több mûvészeti alkotás tanúsága szerint Pán istennel is folytatott szerelmi viszonyt. A két halandó férfi, akikkel szerelembe vegyült Adónisz és Ankhiszész volt. Melléknevei: Aranykoszorús, Mosolyszeretõ.
A görög mondákban Akhelóosz folyamistennek és a múzsák egyikének Melpomenének a lányai.
Eredetileg szép nõk voltak és gyönyörú hangjukra oly büszkék, hogy a múzsákat hívták ki versenyre. Fennhéjázásuknak következtében félig nõi, félig madártestû emberevõ szörnyekké váltak.
Egy tengerszoros prtján tanyáztak és bûvös ellenállhatatlan énekükkel minden tengerjárót a partra csaltak, hogy ott megöljék õket és kiszívják vérüket.
Az argonauták úgy menekültek meg tõlük, hogy Orpheusz túharsogta éneküket.
Odüsszeusz Kirké tanácsára emberei fülét viassszal dugta be, magát pedig az árbochoz kötöztette, hogy így biztonságban meghallgathassa híres énekeiket. E kudarc miatt a Szirének a tengerbe ölték magukat, s ott sziklaszirtté változtak.
Prométheusz mítosz: az elsõ embereket Prométheusz gyúrta agyagból Pallasz Athéné segítségével. Ezek még inkább állatokra hasonlítottak, majdnem elpusztultak. Ezért Prométheusz lehozta a tüzet az Olümposzról (ami tulajdonképpen a tudást jelképezte). Ennek a tûznek a segítségével tanulták meg az emberek a mesterségeket. Zeusz azzal büntette meg Prométheusz, hogy kikötözte egy sziklához és egy sas mindig tépkedi újra kinövõ máját. Az embereket úgy büntette, hogy leküldte Pandorát egy szelencével, aki kíváncsiságból kinyitotta azt. Így minden gonosz kiszabadult, legvégül a reménységgel.
Bettany Hughes könyvének címe - Trójai Heléna: istennõ, hercegnõ, szajha
Állítása szerint a híres nõalak teljesen hétköznapi életet élt: "éjjel aludt, hajnalban kelt, hús-vér szentkép volt, aki titkos, misztikus termékenységi szertartásokért volt felelõs; egy annyira boldog és megbecsült nõ volt, hogy úgy tûnt, mintha az istenekkel sétálgatott volna. Egy halandó, aki az évszázadok során az élet fölé emelkedett."
A mükénei-kor asszonyainak átlagos élettartama huszonnyolc év volt. A nõk tizenkét évesen anyák voltak, huszonnégy évesen nagymamák és harminc éves koruk elõtt meghaltak.
A történet érdekessége, hogy a ránk maradt freskókon Helénát mindig vörös hajjal ábrázolták, s ez szöges ellentétben áll azzal, hogy a görögök jellemzõen sötét hajúak. A furcsaság még inkább megerõsíti azt a feltevést, hogy különleges vallási hatalommal felruházott nõként tisztelték.
Heléna semmiképpen nem volt tipikus görög nõideál. Házasságtörõ volt, nem ült állandóan otthon, háború tört ki miatta, vagyis kizárólag gondot okozott a férfiaknak.
Ha hihetünk az Iliászban leírtaknak, a trójai háború Heléna megbocsáthatatlan hûtlensége, vagyis Parisz herceggel való házasságon kívüli viszonya miatt robbant ki. Az ókori szerzõk mûvei alapján teljesen nyilvánvaló, hogy a kapcsolat konszenzuson alapult, vagyis elfogadott volt. Sokkal valószínûbb tehát, hogy Heléna szépsége helyett a korabeli Trója gazdagsága, a régióban betöltött fontos kereskedelmi szerepe, de egyúttal a gyengülését okozó sorozatos földrengések tehették vonzó - és támadásra alkalmas - célponttá a környezõ népek szemében.
Nincs beírva úticél.
