Sziasztok!
Most, hogy megjelent a könyvem, végre idézhetek is belőle.
Jó 200 oldalon át próbáltam visszatérni a kérdésre, miért éppen Görögország. Mindenáron le akrtam írni, de nagyon nehezen állt össze és még ez sem az igazi, 100%-os magyarázat, de már ezzel nagyjából elégedett vagyok.
Ezért most ide bemásolom nektek:
"Az eső eláll. Az erkélyen ücsörgünk és beszélgetünk. Most, ahogy visszagondolok ezekre a napokra, lassan megfogalmazódik bennem, mi is az a bizonyos dolog. Lassan körberajzolódik a válasz a kérdésre: Miért más Görögország? Miért más a görög táj? Miért más a görög táj, kérdeztem újra és újra. Miért olyan egyedülálló, mitől más a többi mediterrán társaitól? Miért nem érzem ezt a varázst a spanyol, vagy olasz vagy horvát vidéken? Számtalanszor gondolkoztam ezen, míg lassan összeáll a kép. Valóban más lenne itt? Minden negatív benyomás ellenére is itt a tökéletes? Az érzéseim egyértelműen ezt mondják: más, de miben rejlik ez a másság? Olyan nehéz megfogalmazni.
Elsősorban a táj sokszínűségében. Nem csak a több száz sziget más és más, egy-egy kis világ, a szárazföld tájegységei is oly sokarcúak, a partszakaszok, a magas hegyek, az ahogyan az egyes helyek tipikus növényzete, tipikus illatokkal, vagy állathangokkal párosul. Ahogyan a platánfa a kabócahanggal, ahogyan egy thassosi pineaerdő kecskenyáj csengettyűjének hangjával, ahogyan egy peloponnészoszi hegyoldal rozmaringgal és ánizzsal keveredett émelyítő illata megcsap, ahogyan a tengeri szél a só illatát hozza a partok felé. Régen sosem hittem el, hogy a sónak lehet illata, de bizony, hogy van, és milyen kellemes. A tenger ezer féle színe, a növényzet sokfélesége; az apró fehér házak, kék vagy zöld zsalugáteres ablakaikkal; azok a tipikus kékre festett és fonott köteles székek… Ha az ember csak rájuk gondol, máris hozzá képzeli, hogy a szék egy hófehérre meszelt ház oldalánál áll, egy bajszos, őszülő öregember ül rajta, fekete nadrágban és halvány színű kockás ingben, azzal az elengedhetetlen matrózsapkával a fején, lábait keresztbevetve, botján könyököl, kezében egy pohár frappét vagy Ouzót tart, vagy egy régi pipát, vagy éppen színes gyöngyökből álló kombosztinijét pörgeti, mély nyugalom honol ráncos arcán, amelyből horgas sasorr áll ki, és csak bámészkodik. Mélységes nyugalom sugárzik énjéből, feje felett ciklámenszínű bougainvillea lóg, és az ég olyan kék, mintha csak retusálták volna. Mi más jutna a szóról: Hellász – az eszünkbe?
E táj elemei talán mindenhol előfordulnak, de csak egymagukban. Abban biztos vagyok, hogy ha össze is gyűjtjük ezeket a mozaikdarabokat, az egész világon, sehol sem fog összeállni egy, teljes képpé. Ebben az országban más színe van a tengernek, mint bárhol. Más íze van az ételeknek, mint bárhol. Ez az ország megszámlálhatatlan, egymástól elszeparált helyből, szigetekből áll, mégis minden részén ugyanazzal az életképpel találkozunk, erre az országra van egy képlet, egy recept, és mindegy melyik részére érkezünk, első látogatásunk során, ott garantáltan e recept alapján tálalnak elénk mindent, és mindegy, hogy hol találkozunk először e földdel, az első benyomásunk mindig ugyanaz lesz, és olyan mélységes hatást kelt bennünk, hogy akit ez a varázs megérint, az egész életében ennek az országnak a hipnózisa alatt fog élni. Mintha csak egy ingát lógatna valaki a szemünk elé, mi transzba esnénk, és csak Hellász Földjét látnánk utazási céljaink fókuszpontjában.
Mert kialakul egy mélységes, véget nem érő szerelem, mely ezen a földön sarjadzott valamikor nagyon régen, ezer évekkel ezelőtt, és ott állva újból és újból átjárja szívünket. Mintha mindannyian innen erednénk. Amint a parton állunk vagy egy hegytetőn, és végigtekintünk a tájon – mely egymagában is lenyűgöző – és tudjuk azt, hogy benne rejlik a múlt, a történelem, hogy ezen a földön sorsdöntő jelenetek játszódtak le valamikor. Ahogy magunkba szívjuk a tenger sós illatát, ahogy átadjuk magunkat e lalassult dimenziónak, már semmi sem számít. Elfeledjük a körülöttünk zajló világot, elfeledjük a gondjainkat. Elengedjük magunkat, igazán lazítunk, úgy, ahogy sehol máshol nem sikerül. Lelkünk átalakul, szárnyal. Hazaérkeztünk.
Én valahogy így tudom ezt megfogalmazni. Sokan mások próbálták sokféleképp elmagyarázni ezt a rejtélyt. Egy biztos, Hellászban ott van a varázs, valami mágikus erő, ami nagyon régről ered. Ha nem lenne ott, akkor nem válnánk olyan sokan rabjává."
|
Nincs beírva úticél.
Válasz a #119831. hsz-ra
(Athén széléig) Csak azt nem értem, mire reagált itt Ági, előtte senki sem írt erről???
